Minden, ami a felszín alatt rejtőzik

Önmagunk szeretete

Self-love-and-the-art-of-letting-go

Hogyan lehet helyesen szeretni önmagunkat? Hogyan lehet mindent félrerakva, vagy sokkal inkább elfogadva szeretni azt, akik vagyunk? Tapasztalataink forrásaiból építkezve, tanulságokat levonva, utunkon haladva egyszer mind rálépünk arra az ösvényre, ahol egyszer és mindenkorra szeretnénk letudni és elsajátítani az önszeretet igazi és minden fellengzősséget mellőző képességét. Amikor besokallunk a rengeteg bukástól, amikor úgy érezzük, nem bírjuk tovább, nem tűnik más lehetőség arra, hogy életünket jó irányba tereljük, csupán az az egy, hogy végre sikerüljön úgy szeretni önmagunkat, amilyenek vagyunk valójában.

Ez pedig minden cél között a legnehezebb. Hamis elképzeléseink vannak ugyanis arról, hogy mi a helyes és valódi szeretet és csupán halvány sejtéseink lehetnek arról is, hogy kik vagyunk és ahhoz képest mit mutatunk magunkból a világ felé. Illúzióink szövevényes csapdájában állunk. Hibáztatjuk a környezetünket, magyarázkodunk az elhibázott neveltetésünkért, s kétségbeesetten erőlködünk szerethetővé válni.

Várjuk a csodát, s eközben nem tudjuk eldönteni, merre kellene keresni saját boldogságunk kulcsát. Bolyongunk az Életnek nevezett útvesztőben, s külsőségekben próbáljuk felfedezni a lehetőséget arra, hogy megtanuljuk szeretni önmagunkat. Szépségkezelések tucatjait vesszük igénybe, mert azt gondoljuk, ha szebbek leszünk, akkor majd jobban fogjuk szeretni azt, akik vagyunk. Aztán mikor ez nem történik meg, mert rájövünk, hogy kinézetünk csak önmagunk külső máza, egy összetartó test, melyben lakozunk csupán, másik lehetőség után nyúlunk.

Karrierünkre fektetjük a hangsúlyt, pénzt halmozunk fel, sikereket könyvelünk el, de ez sem a szeretet útja, hanem képességeink fejlesztéséé. Következő lépésként társat keresünk, akivel szerettethetjük magunkat, s akivel majd később egy kis jövevényt is az életbe segíthetünk, s rajtuk keresztül megtanuljuk, hogyan kell másokat szeretni, ám önmagunk szeretetéhez így sem jutunk közelebb. Ugyan arra ráébredünk, hogy egyes megnyilvánulásokkal miként lehet kiváltani számunkra fontos emberekből szeretetet, de ettől még nem kaptunk mást csak egy képet arról, hogy ő/ők mitől szeretnek bennünket jobban vagy kevésbé éppen.

Ezt persze vehetjük szerethetőségünk bizonyítékának, de nem önmagunk szeretetének. Tettekkel, cselekedetekkel, kézzelfogható sikerekkel és szolgálatokkal akarjuk bizonyítani magunknak, hogy képesek vagyunk szeretni önmagunkat. Pedig ez nem más, mint egy egyszerű önigazolás arról, hogy mennyit érünk a világban. Egész életünket leélhetjük úgy, hogy halvány fogalmunk se lesz arról, hogy hogyan szerethetnénk önvalónkat. Mert mindaddig, amíg azt hisszük, valamit tenni kell ahhoz, hogy önszeretetet gyakoroljunk, tévúton járunk.

Elfogadni magunkat mindennel együtt, ez az egyetlen, amit tennünk kell! Érteni, hinni és tudni, hogy bár vannak rosszabb napok, s olykor rosszat teszünk, attól még ugyanúgy megérdemeljük a szeretetet. Nyílván ilyenkor nem öndicséretet kell gyakorolni, de nem is érdemes önutálatba fordulni. Megbocsátani alapkitétel az önszeretet gyakorlásához és hibáinkból tanulni a kulcs ahhoz, hogy még jobban szerethessük magunkat a továbbiakban. A szeretet megtapasztalása majdnem akkora vággyal él az emberben, mint megtalálni a kulcsot ahhoz, hogy mi az élet értelme. Tisztít, ha bűnösnek érezzük magunkat, gyógyít, ha adunk belőle másoknak és mindenre jó hatással van, ahol igaz hittel párosul.

Talán ezért is találja az emberiség a szeretet kifejezhetőségét annyira bonyolultnak. Mintha valami lehetetlen vállalkozásra próbálnánk rávenni magunkat, mikor szeretni vágyjuk önmagunkat, s mintha valami óriási titokról készülnénk lerántani a leplet, úgy csinálunk. Rettegünk, mert bűnös gondolatokat társítunk ahhoz, ha arra gondolunk mi az az önszeretet. Félelmetesnek tűnik, hogy szeressük úgy és azt, akik vagyunk teljes lényünkben. Mintha lenne egy kimondatlan tiltás arra vonatkozóan, hogy mit érezhetünk, vagy nem érezhetünk, s hogy hogyan bánhatunk magunkkal. Erre mi nemhogy büntetnénk, hanem még megbocsátást is akarunk gyakorolni. Hogy is képzeljük ezt? Pedig önmagunk szeretetéhez az út, az elfogadáson és a megbocsátáson keresztül vezet. Ezek nélkül nem tudunk őszintén szeretni, s életünket úgy éljük le, hogy nem tanuljuk meg, hogyan kell önmagunkkal szemben helyesen eljárni.

Kommentek


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

A Google és Facebook belépéssel automatikusan elfogadod felhasználási feltételeinket.

VAGY


| Regisztráció


Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az nlc-re!