Plasztik kultúrában élünk. Mindent, ami nem tetszik önmagunkon, vagy a környezetünkön, pillanatok alatt másmilyenné formáltatjuk. Elégedetlenek vagyunk külső tartalmunkkal, így megváltoztatunk magunkon ezt-azt. Aztán újabb hibákat fedezünk fel, amiket újabb beavatkozások követnek, s aminek köszönhetően lassan, de biztosan eltűnik az az ember, akik valaha voltunk. Ám hiába minden kísérlet arra, hogy szebbek, jobbak, csinosabbak, vékonyabbak, nagyobb mellűek, kerekebb fenekűek legyünk, ha mindeközben a manőverek közben lelkünk egyre több sebet szerez, melyet aztán nem biztos, hogy valaha újra rendbe tudunk már hozni.
Eldeformálódott testünk, egyértelműen eldeformálódott lélekkel párosul. Ha nem tudjuk, hogy mi határoz meg bennünket a valóságban, s az általunk szépnek vélt ideálképet hajszoljuk, nem is fogjuk sohasem megérteni, mire van valójában szükségünk. Nem a legdivatosabb ruha tesz bennünket. Nem is az, hogy milyen hosszú hajunk van, vagy mekkora a mellünk. Még csak nem is az számít hány kilogrammok vagyunk és milyen méretű ruhát hordunk. Sokkal inkább az számít, mit éltetünk szívünkben, mennyire vagyunk összhangban magunkkal, s mennyire vállaljuk fel teljes testi és lelki valónkat. Hogy hogyan viseljük önmagunkat a mindennapokban.
Lehetünk akár egy szemeteszsákba is öltözve, s lehetünk akár lapos mellűek és fenekűek is, ha ragyog bennünk önszeretetünk, ha hagyjuk magunkat olyannak lenni, amilyen születtünk, előbbiek az összhatásban semmit nem fognak jelenteni. Ehhez persze el kellene magunkat fogadni. S meg kellene érteni, hogy attól, hogy a nyugati társadalom a soványságot élteti, még nem kell bedőlnünk neki. A belső szépség, a kellemes megjelenés, nem múlt sohasem azon, hogy ki mennyire vékony, vagy, hogy mennyire szabatta át testét. Egyediségünk megléte, kiaknázása és elfogadása vezetett mindig ahhoz, hogy valakit szépnek láttak-e az emberek vagy nem.
Mind más és más alakban, testben, arckarakterrel és méretekkel élünk. Éppen ezért azon rágódni, s önmagunkat sanyargatni, hol egy csodás alakot ígérő diétával, hol plasztikai műtétek sorozatával, teljesen értelmetlen. Persze alaptermészetünkhöz tartozik, hogy irigykedünk, vizslatjuk egymást az utcán, hogy mi lehet a titka az egyiknek, s mit kellene csinálnunk, hogy mi is ilyenné vagy olyanná váljunk. A kifutókon gazella testű nők rogyadoznak néha már ufó fejnek is beillő beesett arccal, a színésznők a mozivásznon lehethetetlenül tökéletesnek tűnnek, az énekesnők eszméletlen csáberővel veszik el a férfiak eszét, s igen, olykor ennek a külső csillogást előidéző látszatvilágnak nehéz ellenállni. Pedig a kulcsszó a látszaton van.
Az alultápláltság nem a szépség, hanem a betegség kórképe. A tökéletesség csupán számítógépes trükk, a csáberő pedig a jó stylistoknak köszönhető. Őrület, hogy olyanokkal akarunk hasonlatossá válni, akiknek a rendelkezésére profi image-t előállító emberek hada áll. Eszeveszett próbálkozás azért még egy-két kilogrammot leadni, mert akkor végre lehet egy xs-es nadrágunk vagy egy új barátunk. Hiába állítják a férfiak, hogy nem szeretik a csontos nőket, mi erre fütyülünk. Pedig állítólag nekik akarunk tetszeni (meg magunknak), de sokkal inkább úgy tűnik, hogy nő akar megfelelni nőnek, s nem a másik nemnek.
Persze nem árt odafigyelni az alapvető ápoltságra, a rendszeres testmozgásra, s a tiszta, rendezett ruhaviseletre. Nincs értelme elhanyagolttá válni, mert az sem az a cél, melyre törekednénk tudat alatt is. Sportolni és elmenni havonta-két havonta egyszer fodrászhoz vagy kozmetikushoz, hozzátartozik ahhoz, hogy jobban érezzük magunkat a bőrünkben. De önmagunkba kényszeríteni természetellenes anyagokat (mint az implantátum, botox,) erőszaknak tűnik, melyet a lélek nem tud elviselni.
Hajszoljuk a külső vágyakat, testben próbálunk jobbá válni, holott lelkünk vágyik az elfogadásra, az őszinte pillanatokra és önmagunk belső békéjének megtalálására. Mégis kívülről akarunk önmagunkra találni. Könnyebb alakot, hajhosszúságot, mellméretet váltani, mint önmagunkba nézni és jobb emberré válni. Talán nem akarunk tanulni. Talán úgy érezzük, nem kellenek a nagy drámák, s nem akarunk visszanézni sem arra, ami már elmúlt. Talán tényleg azt hisszük, hogy ha majd testileg másmilyenné válunk, akkor végre elfogadjuk önmagunk. Sajnos azonban a tapasztalatok mást mutatnak. Aki egyszer elkezdte átváltoztatni magát kívülről, az egyre több és több hibát fog találni, melyet majd ki akar javíttatni. S nem marad végül az egész emberből más, csak egy megtépázott test, melyben aztán nem tudja önmagát már vállalni.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: