Anyós para

A család kemény dió. A sajátunkét nem választhatjuk meg, de azt sem, hogy párunknak milyen tulajdonságokkal rendelkező rokonságot képzeltünk el. Mikor elköteleződünk valaki mellett, akkor az, új embereket is hoz magával. Apóst, sógort, nagynénit, nagybácsit és persze a rettegett anyóst is.

Régóta keringenek mondák arról, milyenek az anyósok. Mekkora harcokat vív egy nő és szerelmének anyja, hogy a szeretett férfiú kegyeit magáénak tudja. Olykor az anyuka nehezen tudja tudomásul venni, hogy fiának már nem lesz sohasem ő a legfőbb nő az életében. Ezért eszközök közt nem válogatva próbálja ellehetetleníteni a kapcsolatot a fiatalok között. Motivációi között éppúgy szerepelhet a saját tönkrement házassága feletti keserűsége, mint az, hogy egész egyszerűen nem „ilyen” nőt képzelt el fia számára, s ezért küzd, amíg bírja szuflával, hogy azt elidegenítse.

Persze párunk anyjában ritkán fogalmazódik meg kristálytisztán, hogy milyen okok vezérlik. Csupán hibákat lát a fia választottjában, amire jó anyaként kötelességének érzi felhívni a figyelmet. Negédes álarc mögé bújva aztán olykor célt is ér, az már más kérdés, hogy ilyenkor nem feltétlen történik az, mint amit ő a saját forgatókönyvében elképzelt az elején. Mert fia búskomorságba süllyed, esetleg előveszi a korábbi barátnőt, akivel még inkább utálták egymást (anyós és mennyjelölt) vagy esetleg az éjszakában talál menedéket, s a fiúból elviselhetetlen link alak lesz.

Anya és gyermeke közt a normális kapcsolat megsérül, s előbb vagy utóbb újra kezdi vagy folytatja a fiú azzal a nővel az életét, akit az anyja elmart. Nyílván egy okos nő, nem fejezi ki soha nyílt ellenszenvét egy másik iránt ilyen esetben. Nem jelenti ki, hogy márpedig innentől kezdve az anyósnak nem osztanak lapot vagy, hogy ha ez a nő marad, akkor ő nem jön többé. Hogy az ősi rivalizálási ösztön hajt bennünket, mikor anyából sárkánnyá vagy szerelmesből hisztérika leszünk, nem világos. Ám a tény az tény, kevés olyan családról hallani, ahol nincs a nők között kisebb vagy nagyobb összezördülés.

A férfiak igencsak szeretnek arra hivatkozni, hogy választottjuk anyja milyen. Az igazság azonban az, hogy a fiús anyák sokkal nehezebben engedik el gyermekük kezét, mint a lányos házak anyái. Persze ha morálisan megkérdőjelezhető tettek miatt emelik fel a hangjukat az anyósok, az tiszta ügy. Senki sem akarja, hogy gyermekét átverjék, megcsalják vagy kiforgassák nehezen megszerzett „vagyonából”. Mindenkinek más az értékrendszere. Ha egy anya azt látja, hogy fiát nem szeretik eléggé, esetleg megvezetik, akkor annak úgy is hangot fog adni, függetlenül attól, hogy mennyire valós a helyzet, amit ő látni vélt.

 Ahol házasságban élnek már és gyermek is születik, még komolyabbá válhat a helyzet. Generációs különbségekből eredendően és az orvostudomány fejlődésének köszönhetően más és más lett az, ami jó és rossz például egy csecsemő nevelésében. Ha fiú nem magyarázza el ezt anyjának, akkor komoly ellentétek születnek két nő között. Az egyik régi motorosként, a másik friss anyatigrisként védi kölykét, s nehéz megmondani ki fog kikerülni győztesen. Amíg csak szerelemtől ittasan andalgunk be párunk családjának ajtaján, sokszor fel sem tűnik számunkra az ott leselkedő veszély.

Ám amint mi is anyává válunk, s megkérdőjelezik rátermettségünk kicsinyünk ellátásáról, már érezzük, hogy veszélyben az autoritásunk, s ezzel az idilli családi kép is. Olykor sokáig csak lappang egy nőben a házsártos személyiség. Ő sem tudja, magáról mire képes vagy meddig tud elmenni azért, mert gyermekét félti és óvja, míg riadót nem fúj anyai ösztöne, ami arra készteti, hogy cselekedjen valamit. Nem kétséges, hogy nehéz lehet egy ösztönnek ellenállni. Hiába bízunk gyermekünkben, hiába tudjuk, hogy nevelésünk ott van minden tettében és választásában, óvni akarjuk, és nehezen engedjük át másnak a szívét.

Pedig ha a fiú szerelemre lel és családot alapít az nem tragédia, hanem a világ egyik legtermészetesebb dolga. Ezért aztán abból hiúsági kérdést csinálni, hogy kit szeret jobban a világ egyik legértelmetlenebb dolga.