Vágyak fogságában

Előfordul, hogy valamire vagy valakire nagyon vágyunk. Azért, hogy kitörjünk a megszokott kerékvágásból, s hogy kilépjünk saját kereteink közül társat vagy eszközt keresünk indokként arra, hogy változtassunk addigi életünkön. Vágyunk a változásra, vágyunk egy megmentőre, vágyunk megújulni, s vágyjuk a nagy szerelmet. Néha annyira szeretnénk valamit vagy valakit magunknak, hogy figyelmen kívül hagyjuk azt a tényt, hogy nem mindent kaphatunk meg, amit szeretnénk, s az embereken sem gyakorolhatunk tulajdonjogot csak azért, mert mi őt képzeltük el álmaink hercegének.

Persze a fékevesztett csatánk, mely valami vagy valaki szívének megszerzéséről szól, óriási bukásba fullad. Elvégre nem vezet, soha semmi jóra mikor minden józan belátásunkat hátrahagyva próbálunk valamit birtokolni, vagy valaki szívébe beköltözni akarata ellenére. Általában mindenki ismeri a határait. Hogy meddig mehet el azért, hogy valamit megszerezzen, s mennyit áldozhat fel méltóságából azért, hogy a másik (szánalomból, vagy puszta kíváncsiságból) végre engedjen nekünk egy kicsit át magából egy rövid időre. Mégsem vagyunk hajlandóak meglátni a jeleket sem a bankszámlánkon, (mikor valamit meg akarunk szerezni) sem a másik ember szemében, mikor meglát bennünket. Hinni akarunk abban, hogy nincsenek korlátok. Hogy mindent lehet, csak akarni kell, s bár törekszünk a több pénzre, a jobb külsőre, a tanultabb és kedvesebb magatartásforma elsajátítására, minden, amit teszünk csupán imitált és szánalmas próbálkozásnak bizonyul végül. Mert ha valamit nem szerezhetünk meg, annak oka van. Mint ahogy annak is oka van, ha valaki minden általunk kedvezőnek vélt jel ellenére sem akar bennünket a szívébe zárni.

Hiába bizonyul valami túl drágának vagy elérhetetlennek, mégis egyre csak hajt tovább bennünket a vágy, hogy miénk legyen. Először még annak is örülnénk, ha csak egy órára kapnánk meg. Aztán ha megkaptuk egy órára, akkor már kettőre szeretnénk legközelebb. S így folyamatosan növekszik bennünk az igény arra, hogy egyre többet, egyre tartalmasabb időt töltsünk el valaki társaságában, még ha ő nem is akarja igazán ezt. Persze érzékeljük, hogy nem kellünk eléggé. Hogy csupán pótlékok vagyunk, esetleg ajzószer a fiatalság megőrzésére és vágyai fenntartásához az ellenkező nemhez. Mégis az idea, mely oly sokáig ott dolgozott, ott fortyogott bennünk szüntelenül nem hagy még nyugodni. Lassan rögeszmévé torzul a szerelem ostoba képzete. Lassan elveszítjük minden tartásunkat, becsületünket, a másikért, hogy még egy kicsit a szeretet hazug illúzióját magunkban dédelgethessük. Néha a tárgy, melyre oly nagyon vágytunk más kezében csillan meg. Keserűen vesszük tudomásul, hogy másnak több pénze vagy jobb eszköze van arra, hogy mindent, amit csak akar, megszerezzen. Máskor szívünk vágya nem teljesül be. Mert az, ami nem létezett soha, az nem is fog létezni sohasem.

Hiába ejtünk könnyeket, hiába dühöngünk, hiába okoljuk a másikat azért, mert kihasznált minket, mindez csupán önmagunk leszerepeléséről szól, s nem az ő tettéről. Zokogunk, mert illúziókat dédelgettünk, ahelyett, hogy emelt fővel tudtunk volna járni. Dühöngünk, mert azért tudtak bennünket használni, mert mi ezt tárt karokkal szinte elvártuk a másiktól esztelen viselkedésünknek hála. S okoljuk a másikat, mert ő sem volt jobb minálunk. Mert azt hittük képes a helyes emberismeretre. Mert azt hittük nem él vissza azzal, hogy egy éretlen lélek a társát látja benne. S mert azt reméltük, hogy egy igaz barátra lelhetünk személyében. Persze senki nem ígérte nekünk, hogy megkapjuk, amit, vagy akit szeretnénk. Le lettek fektetve szabályok, hitelkeret, hogy meddig mehetünk el valamiért, s mit szabad elvárnunk a másiktól. Mindennel számoltunk csak önmagunk csökönyösségével nem. Hogy nem tudunk valami nélkül meglenni, s önmagunk tisztelete nélkül többé ember lenni.

Kúszunk, megalázkodunk, pénzt kérünk kölcsön, hogy valamit magunkénak tudjunk, s hogy valakiben érzéseket tudjunk kiváltani. Sajnos azonban azzal nem számolunk, hogy nem lesz igazán édes az öröm azzal, amit, vagy akit nem saját magunknak köszönhetünk, hanem egy hitelkeretnek vagy egy oktalan illúziónak. Hiába nem kértünk vagy követeltünk semmit, hiába nem akartuk megtartani örökre, hiába hagytuk a másikat szabadon szárnyalni, hiába játszottunk tiszta lappal, hogyha minden, amit tettünk, mondtunk vagy kifejeztünk csak süket fülekre és gúnyolódó megjegyzésekre talált. Persze mindennek oka van. De hogy kinek mi, az egyénenként változó….