Kultúrforradalom

Kultúrforradalmat hirdettek a neten. Ideje volt. Igaz egyelőre kismértékű, de azért igazán szép és sikeres próbálkozásnak bizonyult feléleszteni a magyar irodalom iránti érdeklődést, kinyittatni egy-egy megporosodott verses kötetet, s a fiatalokat ráébreszteni, mennyi igazi kincs is rejlik szépirodalmi műveink között. Hogy az értéket, nem a tévé, a bulvár, vagy egy aktuális tini bálvány jelenti, hanem sokkal inkább azon honfitársaink, akik szavakkal öntötték formába érzelmeik, történelmi korszakokról vallott nézeteik, s a magyarság küzdelmeit.

Érdeklődve figyeli mindenki, hogy ki milyen érzetű verset posztol. Hogy melyik oldalról, s mely történelmi korszakból emel ki egy költőt, s hogy a közeli vagy távolabbi múltból esetleg kortárs íróink közül választja ki a számára leginkább tetszőt. Van, aki örök klasszikusokkal rukkol elő, van, aki kevésbé ismert, de annál komolyabb értelmű műveket ad közre, s van természetesen olyan is, aki versenyre kel másokkal azért, hogy övé legyen a legszebb, vagy legérzelmesebb költemény, melyet kiraktak. A lényeg, hogy végre valami értelmes miatt jelennek meg írások a hírfolyamon, nem pedig olyasféle ostobaságok végett, hogy ki milyen selfie-t tett fel magáról éppen. Persze ez is önmenedzsment. Saját kulturáltsági szintünk s érzelmeink kifejezése. Nem is lehet más, elvégre a kultúrforradalom elindítója, pontosan azt használta ki, hogy mennyire hiúak vagyunk, s mekkora a versenyszeretetünk. Kellemes „mellékhatásként” pedig végre olyan miatt születnek a posztok a neten, mely igazi értéket képvisel idősnek és fiatalnak egyaránt. Persze akadnak, akik komolyabb vitákat folytatnak egy-egy vers jelentésével kapcsolatban (főként jelenlegi és végzett bölcsészhallgatók), de ez is, mint minden, ami ehhez kapcsolódik, csak azt bizonyítja, hogy lehet értelmesebb dolgokra is használni a közösségi hálót, mint bemutatni azt, hogy mit ettünk ma, vagy hogyan ittunk le magunkat a sárga földig. Reméljük ez a kezdet. A kezdete egy olyan közösség kialakításának, mely komolyabb értékeket is képes lesz felmutatni, annál, mint ami felé haladtak a fiatalok az utóbbi jó néhány évben. A net bár jelentősen megkönnyítette az információkhoz jutás lehetőségeit, s elvileg áthidalhatók lettek általa térbeli és időbeli különbségek, ám a sok pozitív dolgon túl, melyet életünkbe hozott, azért nagyon sok felesleges hírhez is juttat naponta bennünket. Hiába nem akarunk tudni számunkra érdektelen „celebekről”, eseményekről, hogyha mégis a spamek és hirdetések pillanatonkénti felugrálásaiból mégis sok olyanról értesülünk, amiről nem is akartunk előzőleg. Mossák az agyunk rendesen. Most egy pillanatra fellélegezhetünk. Leporolhatjuk a rég elfeledett, vagy homályba veszett kedvenc költőnk verseskötetét, hogy újra egy kis kultúrával feltöltekezhessünk. Hogy érezzük, hogy tudjuk, van még értelme a könyvnek, hogy a net bár sok mindenre jó, de azért sok régi dolgot is megvont tőlünk, melyről felgyorsult életünk és munkatempónk miatt elfeledkeztünk. A könyv, az irodalom, a költészet, s főként ezek magyar nyelvű és érzetű írói így közöttünk maradhatnak. Helyet kaphatnak a sok elfuserált „híresség” között, akik nemhogy olvasni, de egyikük-másikjuk még írni se nagyon tud. S bár az én szememet bántja, ha két bulvárhír közé van beszorítva egy igazán szép költemény posztja, mégis bizakodva tekintek rá, mert ott a remény arra, hogy nincs minden még veszve. Elhiszem, hogy újjáélesztheti a fiatalok szívét, s lelkét, s odafordíthatja figyelmüket az igazán fontos értékek felé. Hogy a posztokból majd lassacskán kihal az értelmetlenség, s csak azt osztják meg a „nagy közönséggel”, mely igazán fontos, s szép. Hogy elolvastak egy Mikszáth könyvet, levezetésnek egy Rejtővel oldották fel magukban a feszültséget, s hogy egy József Attila költeményt suttogtak el szerelmük tárgyának fülébe.

Persze egyelőre ez egy álomkép. De talán, majd ha mások is rájönnek arra, hogy milyen lehetőségek vannak még a közösségi hálókban, mellyel a kultúrát lehet éltetni s naponta életünk részévé tenni, változni kezd ez is. Eltűnnek a bulvárhírek, eltűnnek az öntömjénező ál intellektuális idézetek tömkelegei, s átveszik helyüket a szépirodalmi könyvek ajánlói, s történelmi megemlékezéseink. S lassan, ahogy beépül mindez életünkbe, helyet kapnak kortárs íróink is. Azok, akik küzdenek még a kultúráért, s nemcsak a ponyvát éltetik, s akik még éltetik magunkban a reményt, hogy nem csak maguknak alkotnak értéket, hanem a következő nemzedéknek is.