Ma állandó témának számít az élvezetek hajszolása. Legyen szó étkezési, testi rendellenességről vagy tudatmódosító szerek esztelen használatáról, elméleteket gyártunk az emberekről, akik nem tudnak megálljt parancsolni sóvárgásuknak. Nem lenne szabad ítélkezni másokról. Nem tudhatjuk mi történt velük, míg az élvezetek hajszolásáig jutottak, s azt sem tudhatjuk, hogy mi mikor kerülünk, (ha nem vigyázunk) hasonló helyzetbe. Éppen ezért egymás segítésére kellene fókuszálnunk ahelyett, hogy az embereket tetteikért bántjuk. Mire megyünk, ha más szemében meglátjuk a szálkát, de a magunkéban a gerendát nem találjuk?
Az élvezetek fokozott hajszolására, az ételben, testiségben, drogokban örömöt keresni és találni, tulajdonképpen bárki képes. Hiába nem járható út, mindig valamihez nyúlni, mikor ránk tör a kétségbeesés, a harag, a bánat, ha a pillanatnyi mámor lehetősége erősebb, mint mi. Vannak élethelyzetek, időszakok, mikor gyengébbek vagyunk. Mikor nem azt kapjuk, amire vágyunk, mikor nem érezzük a szeretetet sem magunkban sem másokban, mikor minden a feje tetejére áll, könnyű meginogni. Tudja ezt mindenki jól, akár tudatosan akár tudattalanul, a kérdés csupán az, hogy mikor kezd el hallgatni a kishangra ott belül, s mikor figyel fel az emberekre maga körül, akik segíteni próbálnak.
Nehéz ezt akkor tudatosítani, mikor elemi dolgokról van szó, úgy, mint az étel és testiség kiaknázása, melyek létszükségletek, nem pedig „úri passziók” túlértékelt hozományai. Mégis odafigyelésre kellene állítani érzékelőinket, mikor észrevesszük, hogy pótcselekvésnek használunk, még egy adag sült krumplit, egy idegennel való közösülést vagy bódulatot kiváltó szert, melyekre a valóságban egyáltalán nincs szükségünk. Az élet és annak hozadékainak megélésével és kiaknázásával nincs semmi baj. Nem azért élünk, hogy állandóan megtartóztassuk magunkat, vagy megvonjuk magunktól azt, amit szeretnénk!
Az ízeket lehet szeretni, sőt kell is, egy másik emberrel való egybeolvadást át kell élni, s tudni kell élvezni s, olykor-olykor egy-két pohár borra is el lehet csábulni. Nem az a baj, hogy léteznek kísértések. Nem az a baj, hogy vannak dolgok, történések, melyeknek nagyobb jelentőséget tulajdonítunk, mint másoknak. Még csak nem is az a baj, hogy néha elfeledkezünk magunkról! Sokkal nagyobb probléma az, hogy ha pótszernek, vagy önmagunk eltiprásának lehetőségét is ezekben látjuk, nem pedig egyszerű emberi szükségleteknek. A veszély ott kezdődik, mikor képzeletbeli címkéket ragasztunk az élvezetekre. S ha mindez nem lenne elég, még önmagunk kiteljesedését is elkezdjük látni ezekben.
Hogy hova vezetnek ezek könnyen megjósolhatók. Elhízás vagy anorexia, alkoholizmus és narkómánia, szex függőség vagy éppen az intimitás teljes megtagadása. Mint mindenben ezekben is jelen van a szélsőség. Vagy túlesszük magunkat, mert űr van bennünk, vagy éppen nem eszünk szinte semmit, mert nem tudjuk elfogadni testi valónkat. Vagy iszunk, drogozunk ész nélkül, mert nem bírjuk elviselni a valóságot, vagy mindezt teljesen elutasítjuk, mert többre tartjuk magunkat másoknál. Vagy lefekszünk fűvel-fával, mert érzelmileg meg lettünk semmisítve korábban, vagy elutasítunk minden intimitást, mert korábban olyan bántott, akire nem számítottunk.
Minden betegségnek, minden túlzásnak van egy ki nem mondott vallomása. Az élettől, a múlttól, a szeretethiánytól való félelemre utalása. Hogy meddig burjánzik, egy-egy ilyen fájdalom egy emberi lélekben, sok tényezőtől függ. Függ attól, hogy akar és vagy tud-e másokhoz fordulni segítségért, és, hogy a körülötte élők, az egyén fel nem dolgozott traumáit mennyire érzékelik. Természetesen nem vagyunk az emberi lélek szakavatott értői mind. Nem cél diagnosztizálni a mögöttes indokot, csak azt kell meglátnunk, ha valaki pusztítja önnön testi és vagy lelki lényét. Mindennek oka van, hát pont ennek ne lenne?
Nem címkékben kell gondolkodni, mikor látunk egy hajléktalant az utcán, hanem egy életet! Feltételezni valamit, valakiről rém egyszerű feladat. Vannak, akik tökélyre fejlesztik elméleteik, amiket aztán nem restek a többieknek is beadagolni. Persze mondhatjuk, hogy mindenki saját életének kovácsa, s ez így is van. De felsegíteni valakit a földről nem azt jelenti, hogy én az ő életét a nyakamba is fogom venni, csupán azt, hogy segítek neki, újra felállni. Amikor élvezeteket hajszolunk tulajdonképpen önmagunkat keressük. Kutatjuk, kik vagyunk, miért vagyunk ott, ahol, s mire vágyunk az élettől? Számtalan eszköz, lehetőség szembe jön velünk, amikkel élünk vagy nem, de a cél mégsem szentesíti az eszközt, csupán egy másik útra vezet bennünket!
Hogy ki mit lát túlzásnak, egyénre szabott. Az egyiknek valamiből kevesebb is elég, míg a másiknak csak a több mint elég a jó. A lélek pontosan tudja, mire vágyik. Csak az elme űzi gonosz tréfáját velünk, mikor gyengébbek vagyunk a szokásosnál! Ezért is kell odafigyelnünk magunkra! S ezért nem kell címkéket aggatnunk másokra!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: