Életünk során különböző fázisokon megyünk át. Csecsemőből kisgyermekké fejlődünk, kisgyermekből kamasszá, majd kamaszból fiatal felnőtté. A felnőtt létünk hajnalán aztán próbáljuk önmagunkat kifejezni. Keressük, hogy miben vagyunk tehetségek, milyen célok hoznak bennünket lázba és mi az, amit egész életünk során szívesen csinálnánk. Egyik kérdést a másik követi, amíg azt nem vesszük észre, hogy felnőtté váltunk. S bár úgy tűnhet elértük a csúcspontot, a valóságban valószínűbb, hogy megrekedünk egy ponton és nem fejlődünk tovább.
Pedig a felnőtt létnek négy szintje van. Létezik az Atléta, a Harcos, a Segítő és a Felsőbb én.
Az atléta nem a sportban elért sikerei nyomán kapta nevét. Sokkal inkább azért, mert elsődleges önazonosulását fizikai testével köti össze és annak teljesítményeivel. Önmaga értékességének mércéje az, hogy milyen a külseje, milyen feszesek az izmai, milyen színű a bőre és haja, vagyis, hogy mennyire vonzó az emberek szemében. Társadalmi szinten értékességének mércéje, hogy milyen háza, autója és ruhája van. Ebben a periódusban az ember nem tudja visszatükrözés, elismerés nélkül biztonságban érezni magát, ezért mindig jóváhagyást kér és vár el az őt körülvevő világtól. Sokan kinövik ezt a fázist és tovább haladnak. Mások megrekednek és függővé válnak saját személyes körülményeiktől. Természetesen az egészséges és jó kondícióban lévő testet ápolni kell és tenni kell érte. Lehet élvezni a bókokat és lehetünk büszkék testünkre. Ám ha minden nap a megjelenésben, bizonyos teljesítményekben találunk magunkra, akkor minden bizonnyal, az atléta-fázisban vagyunk még.
Amikor magunk mögött hagyjuk az atléta-fázist, akkor automatikusan a harcos-fázisba kerülünk át. Ebben a fázisban az ego dominál életünkben és kényszert érzünk arra, hogy felsőbbrendűségünket demonstráljuk. A harcos ego által vezérelt én célja, hogy le tudjunk győzni másokat és miénk legyen az első hely. Életünk e fázisa tele van feszültséggel és végtelen összehasonlításokkal a siker vonatkozásában. Célunk díjak, pénz, címek felhalmozása az anyagi világban, vagyis teljesítményünknek kézzelfogható bizonyítékainak megszerzése. A harcost foglalkoztatja a jövő és, hogy van e valaki, akivel státuszát tudná növelni. Szlogene: „Ha nem tudod hova mész, hogyan fogsz rájönni, arra, amikor odaértél?” A harcos nem csupán nyerni akar, hanem maga a küzdelem az élete. Az a rögeszméje, hogy másokat meg kell győznie felsőbbrendűségéről. Az ebben a periódusban stagnáló emberek egymástól akarják megkapni a dolgokat. Álláspontjuk, hogy le kell győzniük a zsákmányukat. Amennyiben életünk fő mozgatórugói egyike a győzelem, vereség, gyűjtés mindenáron, akkor minden bizonnyal, még a harcos-fázisban vagyunk.
Segítővé életünk azon szakaszában válunk, mikor már megszelídítettük egónkat, s ahelyett, hogy kizárólag önmagunkkal foglalkoznánk, inkább mások szolgálatával törődünk többet. Bár belső mozgatórugónk lehet még teljesítményorientált és atlétikus is, mégis inkább mások segítése telít el bennünket jó érzéssel, nem úgy, mint azelőtt. A harcosból a segítőbe való átlépés egy különlegesen felszabadító tapasztalat, mert nem számít többé hatalom, győzelem, elismerés anyagi szinten, csak az lesz fontos, hogyan állítsuk mindazt a tudást, ami bennünk van, mások szolgálatába. Amikor tudatosan úgy döntünk, hogy nem csak önmagunkon, hanem másokon is segítünk, akkor már közel vagyunk felsőbb énünkhöz és egy olyan békét fogunk tapasztalni magunkban, ami sem a harcos, sem az atléta-fázisban nem található.
A felsőbb én életünk utolsó fázisa, amely elérése független korunktól és életkörülményeinktől. Nem vagyunk már sem atléta, sem segítő sem harcos, hanem egyek vagyunk a határtalan univerzális energiával, amely időlegesen egy testbe költözött. Lélek egy testben, mely már hátrahagyta félelmeit és elkezdett távolságot tartani testi tapasztalásaival szemben. Tudjuk, hogy az energia melyből, mi magunk is állunk felelős azért, hogy ver a szívünk, hogy tudunk venni levegőt, hogy nő a hajunk. Értjük, hogy szellemünkre egyáltalán nincs hatással testi alakunk. Életünk igazi forrása tudatunk, akkor is, ha másban hiszünk. Amikor ezt a szintet elértük, megtaláltuk azt a helyet is, ami „nem ebben a világban van, de nem is ez a világ”. A legtöbb ember úgy gondolja, hogy a spirituális világ valami olyan, ami a jövőben van, és csak a halálunk után ismerhetünk meg. A legtöbben azt tanítják, hogy a felsőbb én valami olyasmi, amit nem ismerhetünk meg addig, amíg testünkben vagyunk jelen. Pedig a szellem már bennünk lakozik. Ebben a pillanatban is ugyanabból az energiából vagyunk, amelyet már most lehetőségünk van megismerni. Saját felsőbb énünk maga a lelkünk. Csak fel kell ismernünk és meg kell hallanunk dallamát. Csak fel kell hagyni a korlátok keresésével, az egy dimenzióban való gondolkodással és nyitottnak kell lenni az alkotó energiára, mely a magunkhoz való utazáshoz szükséges. Ezen a szinten már el fogjuk tudni engedni érzelmi kötelékeinket és ennek következményeképpen felébred bennünk a megfigyelő, aki mindig figyel gondolataira, és fizikai formája valódi forrására. Ezen a tudatszinten kezdhetjük el megtanulni bevonzani vágyainkat és szükségleteinket fizikai világunkba.
Valószínűleg sokan vagyunk, akik még nem állnak készen arra, hogy elengedjék materiális kötelékeik. Talán nem is hiszünk egy másfajta világ létezésében sem. Ebben az esetben az univerzális energia valószínűleg próbára tesz és az érzéki világ szorosan magába zár bennünket. Majd ha a tudatunk elért egy felsőbb szintre, akkor képesekké válunk egy nagyobb szabadságot nyújtó világ részéve válni, ahol szívünk vágyai is manifesztálódnak.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: