Sokat akar a szarka, de a farka nem bírja, mondja a régi közmondás. Mennyi igazság van ebben az egy mondatban, s milyen sokunkról tartalmaz ez, pontos leírást! Mert hát, ha belegondolunk, láthatjuk, hogy sokszor követünk el baklövéseket. Hajlamosak vagyunk, nagyobbat álmodni, mint amit meg tudunk valósítani, s kudarcot kudarcra halmozni fel. Elvégre hányszor esünk csapdába, csak azért mert nem vagyunk hajlandóak tanulni a hibáinkból? Hányszor nem vesszük észre, hogy túl sokat akarunk egyszerre csinálni, s nemhogy nem jutunk egyről a kettőre, hanem, még azt is elveszítjük, amink már megvolt?
Az élet, a legnagyobb tanító. Leckéket kapunk, melyeket teljesítenünk kell, s az osztályzatunk önmagunk sikerességének mércéje lesz. Legyen szó karrierről, magánéletről, személyes fejlődésről minden összefügg mindennel, s pont ez az a kelepce, melybe rendre bele is lépdelünk. Hajlamosak vagyunk illúziókat kergetni. Álmokat követni, melyeket a szívünk alkot meg lelkünkben, s a szerelem kósza képzetének engedve, önmagunkat prédává tenni, hogy aztán a karrierben lévő lehetőségeket egybemossuk a személyes fejlődéssel. Köröket futunk ugyanott és ugyanazért, de a cél egyre távolabb van, s mi nem haladunk előre.
Mégsem lépünk ki a körforgásból. Talán mert van valami vagy valaki, ami, és aki lényeges a körben, s nem merünk vagy tudunk nélküle lenni. Talán mert már ismerjük a kör minden egyes pontját, s tudjuk is az állomásokon, mit kell tennünk. Hiába rossz a megoldó képlet, hiába nem jutunk előre valós vágyaink megvalósításában, mi mégis követjük továbbra is a kör vonalát, s beleragadunk annak rendszerébe. Persze olykor találunk kitörési pontokat. Kiskapukat, melyeken ki lehet lépni a körből, s meg is tesszük. A kíváncsiság olykor nagyobbnak bizonyul, mint a kör vonzása, s ha élünk az alkalommal, akkor megkaphatjuk az esélyt arra, hogy másik ösvényt kövessünk.
A baj ott kezdődik, hogyha a kiskapu, nem nyílik ki teljesen, de mi mégis többet akarunk látni abból, mi van mögötte, mint amit enged nekünk. Ha nem érjük be egy-egy kisebb lépéssel, mely az új ösvényre vezet, hanem mindent akarunk, azonnal és készen. A türelem nem szerepel előkelő helyen jellemvonásaink között. Bár van, aki képes várni, addig, amíg szükséges, ám a többség mindent akar és lehetőleg minél gyorsabban egyszerre. Kapzsik vagyunk, ha ételről, szerelemről, beteljesülésről van szó. Mohók és nagyképűek, mert úgy érezzük bőven kiérdemeltük a jót, mindazért, amit addig a pontig elszenvedtünk. Hogy néhány lecke egész életünket átszövi, nem vesszük észre. Csak beteljesülésre vágyunk, önzőn és házi feladat nélkül.
Túlvállaljuk magunkat, hogy mindennel minél hamarabb végezzünk, de a sok feladat, melyet nyakunkba vettünk, eltipor és bekebelez bennünket. Az egyik lépésből következik a másik, s ezért összekötjük a feladatok sokaságát, hogy lineárisan, de azért gyors tempóban haladjunk a saját ösvényünkön, s elérjük álmaink. Mégis egy helyben toporgunk. A nagy egészre összpontosítva a kis lépések megtételét nem könyveljük el magunkban. Csak az tűnik fel, hogy még mindig úton vagyunk, s az, hogy egy-egy lépéssel közelebb jutottunk, elveszik a nagy egészről szőtt vágyainkban. Vánszorgunk, elbizonytalanodunk az új ösvényen, s a kiskapu, mely a régi körbe vinne vissza, még közelről sejlik fel. Nagy a kísértés, hogy visszatáncoljunk. Még nagyobb a csábítás arra, hogy önmagunkat sajnáljuk! Persze az új ösvény az ismeretlenbe vezet, s ki ne szeretné tudni, hogy merre tart útja, mikor úgy tűnik minden veszendőben?
Persze általában tisztában vagyunk azzal, hogy a sötét után nappal következik. Hogy a tél után tavasz jön, s hogy az élet ezeknek a körforgásoknak sorozata. Mégis többet akarunk, mint ami lehetséges! Tavasz után újabb tavaszt átmenet nélkül. Fényességet sötétség nélkül és kiskapuk helyett, messzelátó távcsöveket. Hogy az élet maga az út követése, hogy a kislépések a nagy egész részei, hogy a sötét az új megtapasztalásának lehetősége, s hogy a kör maga a saját életünkből szövődött berögződéseink, valamiért nem tudatosodik. Csak rohanunk a végzetünkbe. Mert valamerre mennünk kell, s mert valamit mindig tennünk kell, s mert egyetlen cél lebeg lelki szemeink előtt, melyért folyton útra kelünk.
