Miből születik meg egy gondolat? Honnan indulnak ki érzelmeink? Gondolataink leképezéséből származnak, vagy érzelmeink váltják ki gondolatainkat? Az egész csupán biokémia kölcsönhatás, melyben az érzelmeink és gondolataink a személyiségünket teremti meg? Vagy mindez csak fizikai aktivitás, amiben a testünk idegi alapon reagál? Melyik volt előbb: A tyúk vagy a tojás?
„Gondolkodom, tehát vagyok.” René Descartes idézetét sokszor hallottuk és mondtuk már ki. De pontosan tudjuk is, hogy kell ezt érteni? Létezésünk alapját az a tény határozza meg, hogy képesek vagyunk gondolkodni. Vannak elképzeléseink a világról, tudjuk, miben vagyunk tehetségesek, s rengeteg alapvető műveltségi ismeretet is képesek vagyunk elsajátítani iskolás éveink alatt és után is. Mégsem ezek határozzák meg azt, hogy mit gondolunk és érzünk a világról és világból. A pillangók repkedése a gyomorban, a magas IQ hányados, a rózsaszín ködben elvesztett józan ítélőképesség, legalább annyira lehet válasz érzelmeinkre, mint agyi tevékenységünk megfelelő vagy éppen nem megfelelő működésére. Ha belegondolunk, amit egyszer pillangóknak érzünk a gyomrunkban, máskor szimplán a szorongás pszichózisának tulajdonítjuk. Tulajdonképpen nincs is egységes séma, amire építeni lehetne azt, hogy az érzelmeink váltanák ki gondolatainkat.
Irodalmi műremekekből, dalokból, filmekből próbáljuk kitalálni, hogyan kellene megélni érzelmeinket. Ezek mondják meg nekünk, honnan ismerjük fel, mikor találkozunk egy jelenséggel, igaz, nem döntenek helyettünk. Bár gondolkodó, intelligens társadalomnak tartjuk magunkat, mégis érzelmeink ássák alá, a józan, gondolkodó emberről állított feltételezésünk. Pedig feltevéseink is csak gondolatainkból teremtődnek meg, a kérdés csupán az, hogy idegi alapon hogyan reagáljuk le mindezt éppen. Annyira foglalkozunk azzal, hogy mások mit mondanak, gondolnak egy adott témáról, hogy lassan elfeledkezünk arról, hogyan kellene önmagunkban megtalálni a válaszokat a kérdéseinkre, s hagyjuk önként és dalolva, hogy megmondják helyettünk mások. Úgy viselkedünk, mint a bábok, pedig semmi értelme ennek a valóságban.
A gondolataink szakadatlan áradása, érzelmeink sokszínűsége és mássága a bizonyítéka annak, hogy ahányan vagyunk, annyiféleképpen éljük meg a létezésünket. Mégis jóváhagyást várunk másoktól, mert mint életünk majd minden területén, így itt is a bizonytalanságunk a legnagyobb problémánk. Olyannyira megszoktuk már, hogy mindig kikérjük barátaink, családunk, szeretteink véleményét, hogy önálló gondolatainkat, (amik csak a saját fejünkben vannak) figyelmen kívül hagyjuk. Befolyásolnak bennünket mások kimondott, le írott gondolatai, amik olykor ítéleteknek is beillenének, s próbálunk utána úgy cselekedni, ahogy a véleményformálók, elvárják tőlünk. Megfelelni akarunk, elismerésre vágyunk, s a saját értékrendszerünkre egyre kevésbé figyelünk.
Meghasonlott jellemünk neurózisok sokaságából áll. Mert bár tudjuk, hogy azok vagyunk, mint amit gondolunk, mégsem tudjuk (vagy csak nehezen) felismerni azt, hogy érzelmeinket, mi magunk vagyunk képesek gondolatinkkal befolyásolni. Mindig van választásunk arra, hogy mit higgyünk, mit gondoljunk, s ezáltal mit érezzünk egy adott témával kapcsolatban. Lehetünk egy rossz gondolat fogságában anélkül, hogy észrevettük volna annak meglétét agyunkban. Mi már csak a szorongató érzést érezzük a mellkasunkban, a keserűségét, a bánatot, de hogy azt mi magunk váltottuk ki, eltévedt és kontrollálatlan gondolatainknak hála, már nem látjuk. Pedig gondolatainknak nagyobb jelentősége van, mint gondolnánk.
Az érzelmeink kivétel nélkül egy-egy gondolatból születnek meg, mely fizikai kölcsönhatásban kerülve testünkkel, idegszálainkon keresztül egy-egy érzés illúzióját teremti meg végül. A gondolat ezzel szemben önálló, bár a tény az, hogy külső nyomásra befolyásolható, s éppen ezért fontos, hogy saját véleményünket, ne keverjük össze a társadalom alapállításaival. Nehéz, szinte lehetetlen, hogy ne érjenek bennünket más emberek gondolati hatásai. Mégis, az, amit mi gondolunk, az legyen mindig csak a saját véleményünk a világról. Az intelligencia magas hányadosa, mindig feltételezi egy ember érzelmi intelligenciájának magas hányadosát is. Pedig az, hogy egy adott területen valamiben kiemelkedően tudunk gondolkodni, az nem jelenti azt, hogy képesek vagyunk érzelmeinket is kontrollálni.
Hogy melyik volt előbb, a tyúk vagy a tojás, egy örök kérdés. Talán azoknak van igaza, akik azt állítják, valójában a kakas volt a legelső. Gondolataink folytonos áramlása, rengeteg ingert vált ki testünkben. Hol boldoggá, hol keserűvé, hol okosabbá, hol butábbá tesznek bennünket, amik ellen a legtöbbször nem teszünk semmit. Érzelmekkel reagáljuk le saját gondolati világunkat. Aztán mikor az érzelmeink terhessé válnak, egy új gondolatot választunk a sok közül, teljesen észrevétlenül. „Gondolkodom, tehát vagyok.” Néha, közhelyes mondatnak tűnik csupán! Pedig a gondolataink teremtik meg érzékelésünket létezésünkről is, s nem más….
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: