Nincstelenek

Kering a neten egy video néhány hete. Fiatal srácok kipróbálták mi történik, ha az utcán járva embereket szólítanak meg, akik éppen esznek. Köszönnek, elmondják, hogy nagyon éhesek és várják a reakciókat. Az emberek mind egy szálig elküldik őket, hol melegebb éghajlatra, hol obcén szavakkal illetik édesanyjukat, hol kereken megmondják nekik, hogy vegyenek ételt maguknak. Addig-addig járkálnak a srácok, míg nem gondolnak egyet, s vesznek egy egész pizzát egy koldusnak. Odaadják neki, az megköszöni és mennek tovább. Egyikük egy 20 perc elteltével visszatér a koldushoz, elmondja neki is, hogy nagyon éhes és szeretne kérni egy szeletet. A koldus gondolkodás nélkül ad neki, majd mikor a fiú elfogyasztja a szelet pizzát, még pénzt is ad neki. A koldus erre elsírja magát.

A video belemar az ember lelkébe. Elgondolkodtat arról, hogy milyenek is vagyunk mi emberek, és mivé is lettünk ebben a nagy modern fejlődésben. Hogy az empátia, egymás segítése, megértése kihalófélben van. Hogy valami nagyon nincs rendben a társadalommal, ha ilyen videók kellenek ahhoz, hogy végre egy kicsit elgondolkodjunk. Hogy az meg sem fordult senki fejében, hogy mi van, ha azért kér a srác enni, mert leesett a vércukra. Mint ahogy az sem fordult meg senki fejébe, hogy nem ingyen kér enni, hanem adott volna pénzt a szelet pizzáért cserébe…

Felmerül a kérdés, hogy mikor és miért lettünk ennyire magunknak valók? Az általános pénzügyi problémák (gazdasági válság, munkanélküliség stb.) az önzőségünk oka, s hogy úgy érezzük, alig van nekünk is valamink, vagy más is megbújik ebben kimondatlanul? Az tény, hogy mindazt, amink még van, őrizzük, féltjük. Nem szívesen adakozunk, főként nem idegeneknek, mikor úgy tűnik nekünk is megvan a magunk baja. A kisfilm rámutat gyenge oldalunkra. Arcunkba nyomja a tényt, hogy elfelejtettünk magunkon kívül másra is gondolni. Mert bár még van mit ennünk, mégsem osztozunk szívesen. S bár van pénzünk, ami munkánk gyümölcséből ered, közben elfelejtettünk emberek, lenni.

Persze a koldus, aki maga is kapta az ételt, gondolkodás nélkül osztozik. Nyílván, hisz él benne a jó cselekedet élménye, hogy ismeretlenek milyen jót tettek vele és büszkén él a lehetőséggel, hogy most ő (a nincstelen) segíthet valakin. Egy ember, aki mindent elveszített az anyagias világban, tudja, milyen érzés az, ha nincs mit enni, nincs hol aludni és nem látja, lesz-e még holnapja. Egyedül ő képes megérteni, hogy nem egy szelet pizza hiánya fogja elvenni az életét, hanem az, hogyha már nem képes ember lenni.

Az, ahogyan elmegyünk a nincstelenek mellett az aluljárókban, az utcákon, a tereken mindig mond rólunk valamit. Például mikor elfordítjuk a fejünket, az előítéleteinket mutatja. A gesztus arról szól, hogy nem akarunk tudomást venni mások szegénységéről. Hogy úgy hisszük, mindenki a maga szerencséjének kovácsa, így az, hogy mi történt vele, az az ő hibája, egye most meg azt, amit főzött. Ítélkezünk az embereken, néha dobunk a kalapjukba egy tíz, húsz forintost, vagy amit éppen „nélkülözni” tudunk, hogy enyhítsük a bűntudatunk, azért, amit titkon gondolunk róluk, vagy, mert nekünk jobb a sorunk. Megkönnyebbülve haladunk tovább, mert egy pillanatra azzal az érzéssel telítődünk el, hogy egy kicsit jobbak vagyunk, mint korábban. Persze ez csupán hazug illúzió, mert a következő alkalommal megint elnézünk a fejük felett és ugyanúgy nem fordítunk figyelmet rájuk. Természetesen ítélkezni könnyebb, mint tudomásul venni, hogy gond van a világban.

Nem mindenki megy el érzéketlenül a nincstelenek mellett és nem is mindenki tesz úgy, mintha oldaná lelkiismeret furdalását, néhány forint, vagy egy szendvics, amit vesz a szegény embernek. Megfigyelhető és sokat mondó jelenség, hogy bármi nemű segélyfelhívás van árvízkárosultak, afrikai éhező gyerekek, elszegényedett emberekért, mindig a kis emberek adakoznak többet. Persze a nagy nevek és a mögöttük álló cégek is adnak pénzt, élelmet, ruhát, de közel sem annyit, mint amennyit valójában nyugodtan adhatnának. Valamiért odáig jutottunk, hogy csak az egyik nincstelen tudja komolyan venni és megérteni a másik nincstelent. Nem csak azért, mert sorstársak, hanem azért is, mert látja benne az embert, akinek nemhogy a teste, hanem a lelke is meggyötört.

Egy-egy hideg éjszakán, megosztják egymással elmúlt életük. Kiderül ki, miért jutott oda, ahova és mennyin múlik egy emberi élet. Sajnos előfordulnak közöttük is olyanok, akik irigyek a másikra. Lopnak, bántják egymást, mert az életért folytatott elkeseredett küzdelem, elveszi maradék józan belátásuk. Van, aki úgy gondolja, javarészük alkohol és drog problémák áldozataiként jutnak az utcákra. Van, aki nem ad pénzt nekik, csak ételt, s ha az nem kell nekik, akkor meg van róluk a véleménye. A kérdés az, hogy van-e jogunk arra, hogy ítélkezzünk egy-egy emberi élet felett? Miért gondoljuk, hogy megszabhatjuk nekik, hogy a pénzen, amit szánunk nekik, csak ételt vehetnek? Megtéríteni nem lehet senkit sem akarata nélkül. Csak segíteni, vagy elfordítani a fejünk, kinek, hogy tetszik…