Búcsú

Ismét eltelt egy év. Ismét újabb tapasztalatokat szereztünk. Némely események megedzettek bennünket, mások, lágyítottak személyiségünkön. Sírtunk, nevettünk, szerettünk, gyűlöltünk, haragot tápláltunk, majd kiengesztelődtünk, s mindezek közben persze fejlődtünk. Most már tudjuk, hogy egyes dolgoknak nem volt jelentősége, melyekért annyit harcoltunk. Mint ahogy azt is tisztán látjuk már, hogy olykor hiába minden küzdelem, ha a sors mást rendelt nekünk. Egy kicsit jobban megismertük önmagunkat, egy kicsit kiszélesítettük határainkat, s azt is elfogadtuk, hogy néha tényleg velünk van baj, s nem a körülöttünk lévő világgal.

Számvetést készíteni az óévről hagyomány. Átértékeljük a benne szereplő sikereink és kudarcaink, majd eldöntjük, merre szeretnénk tartani tovább. Elengedjük azt, ami nem szolgálja szellemi és lelki törekvéseinket, s helyet adunk annak, ami még oktatni képes. Tanulni, fejlődni, felfedezni az ember örök vágya. Ezért kelünk folyton útra, s ez az oka annak is, hogy képesek vagyunk tovább lépni, s elengedni a múltat. Most, hogy az év legutolsó napjaihoz érkeztünk, megint lehetőségünk van az összegzésre. Szánjunk néhány percet arra, hogy mit értünk el ebben az évben, mi az, ami sikerülhetett volna jobban is, mi az, amit biztosan át akarunk menteni a jövő évbe, s mi az, aminek életünkben nincs helye többé. Tervezzünk, cselekedjünk, s hagyjuk hátra az eltelt időt. Köszönjük meg a tapasztalatokat, amiket szereztünk, de igyekezzünk ne minősítésekben gondolkodni. A jó és rossz fogalma a valóságban semmit sem jelent. Egyetlen lényeges kérdésre kell felelnünk ahhoz, hogy tudjuk, mit szeretnénk, vagy nem szeretnénk az életünkbe tudni, s ez a következő: Kellemes érzést vált ki belőlem, ha X dologra gondolok?

Egyszerű kérdés, ám a válasz olykor összetettebb, mint amilyennek tűnik. Néha pont arról derül ki, hogy nem is olyan jó nekünk, amiről azt hittük, hogy szolgálja lelki egészségünk. Persze elengedi valamit, vagy valakit nem mindig egyszerű. Ám hosszútávon kielégítőbb eredményre juthatunk életünk minden területén, ha elsajátítjuk az elengedés művészetét, mintha ragaszkodnánk ahhoz, ami már nincs hasznunkra fejlődésünkhöz. Az óév búcsúztató, mindig remek alkalom az elengedéshez, a búcsúhoz bizonyos helyzetektől és emberektől, s önmagunk egy bizonyos romboló énjétől. A helyébe beköltöző újév pedig kitűnő lehetőség arra, hogy friss reményekkel vágjunk bele új törekvésekbe, melyek mosolyt csalnak orcánkra, s letöröljük velük a múlt évben szerzett könnyeink.

Minden tapasztalat, minden esemény, minden találkozás okkal történik. Tanítanak bennünket arra, kik vagyunk, mit szeretnénk elérni, s milyen érzésekkel telve akarjuk járni a világot. Szeretni és szeretve lenni, a legcsodálatosabb tapasztalás. Még ha egyes érzelmek nem is találnak viszonzásra, akkor is, olyan rejtett gondolatokat fedezhetünk fel általuk magukban, melyeknek létéről nem is tudtunk volna nélkülük. A szenvedély megélése, a szerető közösségben levő élet, a család, a barátok, a társak, mind-mind minket szolgálnak. Erősebbé válunk általuk, tapasztalatokat szerzünk és időnk véges mi voltjára emlékeztetnek.

Nem hiszek a fogadalmakban. Ám azt igenis hiszem, hogy az elmúló időt helyén kell tudni kezelni, mert tanított bennünket, mert valamilyenné váltunk az óra előrehaladásával, s az egyetlen örök maga a változás, mely alatt azt is értjük, hogy mi magunk is változunk. Vannak helyzetek, emberek, szerelmek, amik, és akik megszolgálták idejük. Egyes dolgok egy ideig örömet okoztak nekünk, némely személyek frissességet hoztak sivár életünkbe, s olykor még a szerelem fuvallata is megérintett bennünket. A szív mindent megőriz. Nem felbélyegezve a történeteket, helyzeteket, embereket, hanem csak őrzi emlékét ezeknek, amikben mi, valamilyenné váltunk. Fátyolt borít az elmúlt időre, s helyet kínál a jövendő év tapasztalásainak.