Az egy héttel ezelőtti események, melyek Párizsban történtek, jócskán beletiportak a biztonság felőli érzetünkbe. Mindaz, mely 2001 őszén olyan távolinak és elképzelhetetlennek tűnt, most Európában vált valósággá, mely már sokkal közelebbről ad okot aggodalomra, s éppen ezért nehéz is a dolgok felett napirendre térni.
Persze emberek értelmetlen halálára sohasem lehet ésszerű okot találni. Bár egyesek szólásszabadságról beszélnek, mégis csak kevesen mondják el, hogy a párizsi vicclap mennyire vallásgyalázó képeket és poénokat gyártott. Mielőtt félre értés lenne, tisztázzuk:- Nem csupán Mohamedet ábrázolták kissé megalázó módon, hanem Jézust, Ganésát, Buddhát is! Ennek alapján bármelyik vallási felekezet felháborodhatna és felfegyverkezhetne, hogy megtorolja a hitét jelképező alakokon esett gyalázatot.
Vannak vallási felekezetek, akik érzékenyebben reagálnak a többieknél. Egy olyan nép profétájába belekötni, akik gyerekeket képeznek öngyilkossági merényletekre, nem vall józan cselekedetre, lássuk be. Főként, hogy maga Franciaország volt az, aki el kezdte korlátozni a vallási jogát ugyanennek a népnek, s ezek után, mikor egyébként is egyre feszültebbé vált a helyzet, még a szólásszabadság címere alatt, rá is tettek minderre egy lapáttal. Úgy hiszem, vannak íratlan szabályok, melyeket be kellene tartani, akár tetszik, akár nem. Nincs értelme és nem is ésszerű egy olyan vallási felekezettel ujjat húzni, akik a vallásukba burkolózva követnek el gyilkosságokat. Ugyanúgy, ahogy vannak emberek, akik nem értik a viccet, vannak vallási és sajnos terrorista csoportok is, akik mindig valami ürügyet fognak keresni és találni arra, hogy miért tartsák jogosnak gyilkosságaik.
Az élet szentsége, nagyszerűsége számukra nem jelent semmit, hiszen emberéleteket áldoznak fel olyan eszmékért, amit csak ők értenek meg. Nem tiszte és nem joga senkinek megítélni egy másik ember cselekedetét, de a tényeken ennek ellenére nem lehet változtatni. Emberek haltak meg profi katonákból vált terroristák keze által, mely egy félelmetes jövőképet vetít előre. Második csapásként egy kóser boltba volt kisebb mészárlás, de hogy az a valóban létező zsidó-muszlim ellentétből táplálkozott- e, nem biztos, hogy valaha is kiderül. Ennek ellenére az emberek elkezdtek félni egyedül kilépni az utcára. Vallási felekezetek egymás ellen feszülnek, ráadásul a többi embert is magukkal rántják.
Nem titok, hogy a zsidó, muszlim és muzulmán államokból lassan, de biztosan szivárognak át az emberek Európába, Ázsiába és Amerikába. A víz fogy, s ezzel párhuzamban a vallási felekezetek közötti ellenségeskedés is egyre nagyobb. Rég tudjuk, hogy a kétségbeesés, milyen szélsőséges tettekre képes egy embert hajtani, nem hogy egész nemzeteket, 2001 óta már amúgy is fenntartásokkal voltunk bizonyos népek képviselőivel, most aztán még inkább tágulhat a szakadék köztünk és köztük a kommunikáció és az elfogadás hiányából fakadóan.
No persze nem igazán lehet kommunikálni és elfogadni olyanokat, akik ekkora bizonytalanságot hoznak életünkbe. A csapból is az folyik, hogy kicsiny hazánkban is mindennap ölnek embert valamiért és ezzel sem tesznek jót a biztonságérzetünknek. A félelem, a gyanakvás embertársaink iránt, a szólásszabadság hétköznapokban való létjogosultsága ily módon inog meg bennünk. Hogy nem tudjuk, mit mondhatunk, kire hogyan nézzünk, merjünk-e egyedül sötétben az utcán járni-kelni, és mennyire engedjük, hogy a bevándorlók ellepjék hazánkat, ehhez tartozó kérdések. Nem elég, hogy létbizonytalanság van az országban, mert nem tudni lesz-e még holnap munkánk, még testi épségünket is kell félteni, mert ki tudja, mikor ér bennünket valamilyen támadás.
A terrorizmusban pont az a legnagyobb fegyver, hogy bárki lehet célpont. Harcolnak az egész világ ellen, s ha valakinek valamilyen tette, fizimiskája nem tetszik, egyszerűen elveszik az életét. Sőt a legfélelmetesebb maga az, mikor minden ok nélkül gyilkolnak emberek embereket. Csak mert éppen ehhez volt kedvük, vagy, mert szent meggyőződésük, hogy ezt megtehetik. Sajnos olyan emberek ellen nem is lehet sokat tenni, akik nem ismernek korlátokat. Akik koholt elvekre alapozzák az élet felett gyakorolt hatalmukat, nagyon nehéz, eligazodni, s még nehezebb, sőt szinte lehetetlen őket elkapni.
Hogy akkor mégis mit tehetünk azért, hogy legyen biztonságérzetünk? A kérdés, mindig kicsit nyitott marad. Bízni a jó szerencsében, a sorsban, abban, hogy messze vagyunk, az igazán komoly eseményektől talán adhat reményre okot. Persze attól még a munkánkat elveszíthetjük máról holnapra. Találkozhatunk egy ámokfutóval is az utcán, aki úgy dönt, hogy elveszi életünk. A kérdés nem az, hogy lehet-e biztonságról beszélni egy olyan társadalomban, melyben minden az életigenlés ellen szól, hanem sokkal inkább az, hogy megteszünk-e mindent azért, hogy ha mások keze által vagy, mert életünk végén járunk, meghalunk, el fogjuk tudni-e mondani: – Ezért érdemes volt élni és nem bánom, hogy meghalok!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: