Egyes emberek okkal jönnek az életünkbe. Másokat egy-egy évszak sodorja utunkba, s vannak olyanok is, akik életre szóló leckéket tanítanak meg. Az emberi kapcsolatok végtelen hálójában, mindenkinek van értéke, s van valamije, amit meg tud tanítani a másiknak. A kérdés csupán annyi, hogy képesek vagyunk-e meglátni egy-egy helyzetben az okot, amiért pont őrá találtunk?
Persze sokszor ragadunk bele a saját valóságunkba. Abba, hogy hogyan érzékeljük egyesek tettét, hogy milyen gondolatokat váltanak ki belőlünk, s ahelyett, hogy a másik oldalt annak fogadnánk el, ami, inkább misztifikáljuk a képet, magunk előtt is ködösítünk, s nem a másik emberre figyelünk. Természetesen a történetek mindig rólunk szólnak. Az elvárásainkról, melyeket a saját valóságunkban teremtettünk meg, s arról az összefüggő világról is, melyben kettő vagy több különálló lélek találkozik. Sokszor észre se vesszük, mekkora élmény az, hogy mindig tanulhatunk valamit önmagunkról, s a körülöttünk lévő világról, mint ahogy azt sem, hogy egy másik ember szemén keresztül látni, mennyi lehetőséget rejt magában! Persze csak ha tekintettel vagyunk az ő nézőpontjára, ha meghalljuk és megértjük, miről beszél, és külön is tudjuk választani saját értékrendszerünktől. Ebben az esetben értékes tapasztalatokra lelhetünk életünkben.
Bár az tény, hogy mindig van egy koncepciónk, egy elképzelésünk arról, milyen történetben akarunk szerepelni, s főként, hogy mekkora elvárásaink vannak magunkkal s másokkal szemben. Ezért a tapasztalásaink mindig attól is függnek, hogy mennyire vagyunk kibékülve a saját valóságunkkal, s mennyire tudunk alkalmazkodni a változó körülményekhez. Ha szerelmes regényre vágytunk, de csak ponyvát kapunk helyette, természetes a csalódottság, hiszen elvárást tápláltunk egy személlyel/ egy helyzettel szemben, vagyis ha előre megírt forgatókönyvünk van, nem tudunk részt venni a valós eseményekben. Pedig az emberi kapcsolatok végtelen hálójában pont az az egyik kitétel, hogy képesek legyünk egymást feltétel nélkül elfogadni. Elfogadni a másikat annak, aki, amilyen helyzetben él, ahogyan látja a világot, s amilyen cselekedetei vannak éppen. Elfogadni azt, hogy vannak ugyan olykor a mi nézetünkkel ellentétes cselekedetei, de ez korántsem jelenti azt, hogy jogunkban állna őt megítélni. Elfogadni azt, hogy egy helyzet más hogy alakul, mint amit vártunk, s tovább menni. Persze a leckék mindig jönnek, amikor kell, s igyekszenek velünk megértetni a világot. Ám ha mi nem vagyunk készen rájuk, nem tudjuk befogadni az információt sem, amivel személyiségünk, tovább formálódhatna.
A világ megannyi élménye között a legnagyobb a belső világunkból való kilépés megtanulása, s azon belül is a tudat felismerése, mely nyugtázza, hogy van másik út is arra, amerre mi megyünk, hogy vannak, akik mellettünk jönnek, akkor is, mikor mi már nem látjuk az irányt. A lélek, melynek képessé kell válnia megtanulni átölelni a tapasztalatokat, ám a tudat az, mely beépíti mindezt a mindig megújuló belső gondolatvilágunkba. Minden találkozás mögött ott van egy értékes tanítás. Arról például, hogy nem vagyunk sem jobbak, sem többek, sem különbek másoknál. Mind az anyaméhen keresztül születünk a világba, s életünk végén ugyanolyan porrá válunk. Saját gondolatvilágunk az, ami mást akar hinni, mást akar magában látni, s nem hajlandó kibékülni az igazsággal. Az elfogadás és a feltétel nélküli szeretet elsajátítása pedig életre szóló lecke. Ám ehhez szükségünk van az elménkre és a szívünkre is egyszerre. S mint mindig, most is, a gyakorlat, önmagunkkal kezdődik. Hiszen ahhoz, hogy elfogadjunk, és feltétel nélkül szeressünk másokat, először meg kell tanulnunk e ként cselekedni önmagunkkal szemben.
Mindaddig, amíg csak keressük a szeretetet, a helyünket a világban, s azt, hogy kik vagyunk, még csak a tanuló ösvényen járunk. Amikor elérjük azt a pontot, hogy minden találkozásból képesek vagyunk tanulni, s fejlődni, akkor már jó felé haladunk. Az emberek általában csak sok idő elteltével képesek igazi önvalójukat definiálni. Hogy ennek az az oka, hogy az élet maga a tanulás, vagy, mert arra vagyunk berendezkedve, hogy az anyagias világban próbálunk önmagunkra találni (hivatás, családi szerepkör, stb. formájában) más lapra tartozik. A valóságban mindebből csak az elhivatottság érzete az, ami számít. Hogy bármit is csinálunk, bárhogy is vélekedünk, azt őszinte hitünkből tesszük. Hogy minden embert elfogadunk annak, ami és aki, anélkül, hogy elvárásaink lennének velük szemben. S hogy feltétel nélkül, csak őszinte szeretettel fordulunk feléjük. Egyeseknek ez ösztönszerűen megy, másoknak az elvárásaik szabnak gátat benne, s vannak olyanok is, akik nem vesznek tudomást, a szeretetet eme magasabb formájáról. Így aztán csak kapjuk a leckéket tovább, mindaddig, míg végül nem okulunk a hibáinkból, s meg nem értjük, hogy a saját valóságunk nem egyezik a körülöttünk élők valóságával.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: