Álmodtam egy szerelmet. Ahol a lelkek egyesültek. Ahol minden szín egyszerre volt vibráló és kielégítő a szívnek. Nő voltam, ki kifejezte érzelmeit. Végre elfogadtam és be is töltöttem a rám kiosztott nemi szerepet. Hagytam, hogy könnyek áztassák arcom. Hagytam, hogy magával ragadjon a szenvedély. Elengedtem elvárásaim. Vágytam ugyan a másik szerelmére, de tudomásul vettem, hogy az, ami soha nem volt az enyém, az nem is lehet később sem. Még ha meg is kapnám a figyelmét, talán semmire sem mennék vele. Mert hát mit is kezdenék vele? Tudnám vigyázni a tüzet? Tudnám megtartani, befogadni azt, amit ő képes lenne nekem adni? És egyáltalán, Én mit tudnék kínálni neki? Talán csak az elérhetetlen utáni álmodozás az, mely annyira simogatta a lelkem és keserűvé tette könnyeim. Talán csak szenvedni akartam. Annyira szerettem volna kiegészülni vele. Egységre vágytam. És megint bebizonyítottam magamnak, hogy nem vagyok méltó a másik szeretetére. Valahogy most ez mégis más volt. Tapasztalni akartam. Meg akartam nyílni és nem akartam saját béklyóimban tovább megkötözve maradni. Gondolataim teremtették meg valóságomat, mely a másik életébe nem férhetett bele.
Elindultam hát felfedezni önnön valómat. Feltérképezni lelkem és megtalálni a hazavezető utat. Kérdések sorára kellett válaszolnom. Ki vagyok én? Mit jelent az én fogalma? Mi az igazi hivatásom? Miben teljesíthetem ki önmagamat? Képes vagyok szeretetre lelni ott ahol a legsötétebb és legfélelmetesebb aspektusok is megmutatkoznak szellememben? Merre tartok? Mi értelme, mi a célja az én létemnek? Lelkem labirintusában bolyongtam. Mikor egy akadályon túljutottam, már elém is került egy másik. Önmagammal hadakoztam, de szeretni, tisztelni és elfogadni akartam végre azt, ami én teljes egészében vagyok. Alagutakon haladtam keresztül. Olykor félelmetes, borzasztó szörnyekkel találtam szemben magam. Felsikoltottam, elfogott a páni félelem és földbe gyökerezett a lábam. Aztán a sötétben egy halvány derengés jelent meg, miben ráeszméltem az összes szörny is csak én vagyok.
Nem féltem többé, csak meg akartam tanulni őket is szeretni. A magam oldalára állítani és barátaimmá tenni őket. Közelítettem egyikükhöz, hogy átadjam, amit érzek. Ragacsos, nyálkás, reszkető testet éreztem karjaim között, ahogy próbáltam átadni a szeretet, ami bennem lakozott iránta. Hiszen az is csak én voltam. Fokról fokra mindet sikerült megnyugtatnom, s ahogy elkezdtek bennem bízni úgy omlott le róluk a szörnymaszkjuk. Önmagam megannyi alakban és formában. Őrült képzelgésnek tűnt és öntömjénező álomnak. Ahogy a gondolat magja megfogant elmémben, a szörnyek ismét, félelmetes alakot öltöttek. Felém kerekedtek, fenyegettek, az életemet követelték, s akkor ott bennem megszületett a fény. Nem tudtam félni tőlük, hisz csak önmagamat láttam bennük. Megértettem az egyetlen fenyegetés, mint az igaz szeretet is, csak belőlem származik. Minden belőlem indul ki és bennem is végződik. Békére vágytam, de mindig csak magamon kívül kutatattam utána. Vigyáznom kellett magamra és főként szeretni, mindent, ami bennem lakozott. Ez volt az én vesszőfutásom.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: