Mint kisgyermek, ki nem kapja meg játékát, úgy tombol a lelkemben valaki. Talán az a kislány, aki annyira szeretné, ha szeretnék, s hagynák neki, hogy szeressen. Mindent összemosó gondolatok és meggyőződések halmaza borította be elmémet, s fogalmam sem volt róla, hogyan kellene rendet tenni, s megmondani annak a kislánynak, hogy olykor vannak olyan játékok, amiket nem kaphat meg. Nem azért mert nincs rá pénz, vagy, mert nem érdemli meg, sokkal inkább azért, mert meg kell tanulnia, hogyan kell értékelnie, azt, amije van.
Bűntudat is felütötte fejét egy másik, igazán jóra való ember miatt, s az annyira marta lelkét, mint a sav. Lyukat égetett belsőmben az, ahogyan bántott, mindaz, amit tettem. Miért kerestem ennyire a szeretethetőségemet, s miért nem vettem észre, hogy mindez csak az illúzióim tengerébe vetett hitem visszatükröződése? Szégyenletesnek éreztem egész mivoltomat. Ostobának, önhittnek, láttam magam. A kislány, annyira szeretetett volna játszani a játékával bennem, hogy mindent, a világon mindent megtett azért, hogy elhitesse a másikkal, erre a játékra ő alkalmas, mert nincsen lelke. Hazudtam magamnak, hazudtam másoknak. Azt állítottam minden rendben azzal, amit csinálok. Persze ha lett volna értelme, akkor talán most nem lenne ekkora bűntudatom és szégyenérzetem. Talán, ha hallgatok eszemre, s elásom szívem, akkor most minden rendben lehetne.
No persze a tapasztalatok azért vannak, hogy tanuljunk belőlük. Mégis olyannyira nehéz elfogadni a tényt, hogy én is csak egy játékszer voltam. Egy játék, mely mindig csak azt várta, hogy most vele játszanak. Hogy vegye kezébe az a kék szemű kisfiú legalább egyszer, s tüntesse ki figyelmével néhány órára. Vágytam, hogy velem legyen. Minden porcikámmal azt akartam, hogy akarjon engem. De persze csak tünékeny illúzióim rabja voltam akkor is, most már tudom.
Szerelmes voltam… de még magam előtt is titkoltam. Olyan nagyon elvette az eszem a másik, amire nem tudok szavakat találni.
Persze a szerelmesekre oly jellemző elmeroggyantság tünetei is felütötték a fejüket nálam. Lementem elme hülyébe, hogy elfogadjon a kisfiú játékának. No persze ez is csak a kislány meggyőződése volt bennem. A kisfiú csak egy polcról lezuhant szép piros kisautót látott bennem, s felvett egy kicsit a földről, hogy pár óráig élvezetes történeteket játszunk így együtt el. Szégyelltem magam, ezért nem mertem vele annyira beleélni magam a játékaiba, s mert a fiú közben más játékokat is észrevett, úgy éreztem, elengedte a kezem és a sarokba lettem hajítva.
Én lettem a saját játszmám játéktárgya. Az a kislány, aki érzelmeiből élte meg a világot. Nem látott semmi mást, csak hogy senki sem szereti eléggé és nem is kér az ő szeretetéből se. Ezért állok felnőtt fejjel egyedül egy tengerparti szirten most arra készülve, hogy leugorjak a mélységbe. Magam előtt láttam, ahogyan a csatorna vize tombolt, s egy vontató hajót dobált éppen. A sirályokat majd elvitte a szél, s engem a szél hirtelen egy kiáltásra ösztökélt egy gondolat foszlány formájában. Kiáltásom elhalt a szél fergeteg okozta hangrobajban, s lelkem kiszabadult önmaga építette ketrecéből, hogy szabadon szárnyalhassak mostantól. Elkezdtem belekiabálni a szél fergetegbe, mindazt mit éreztem. Elkezdtem magamat meggyőzni, hogy képes vagyok elengedni mindent, ami nem jó érzés most nekem.
Elengedem most elavult álmaim, a meggyőződéseim és elvárásaim, s helyettük tiszta lappal kezdek. – mondtam. Ami annyit tesz, hogy élvezem az életem és szabadságom Most.
Megállt a szél, a víz is abbahagyta hullámzását, s én leültem egy sziklára, hogy megnyugvásra találjak. Felnőtt nő vagyok, – gondoltam- s szeretem is magam. Elfogadom magam most. Becsülöm, tisztelem magam most. Szeretem teljes szívemből önmagamat most. Vigyázok magamra most. Tudom, mit akarok most. Elengedem a múltam és a jelenben élek most. Nagyon szeretem magam és ezért szeretettel és megértéssel bánok magammal. Vigyázok magamra. Minden renden a világomban.
A szívnek olykor több időbe telik, hogy elfogadja azt, amit az elme már tud. Bárhogy is igyekezzünk szembe szállni a végzetünkkel, az így vagy úgy, utat fog találni hozzánk. A kérdés csak az, hogy mikor és hogyan fog megtalálni bennünket. S persze az is kérdés, hogy meg van e bennünk az erő ahhoz, hogy elengedjük a múltat örökre? Úgy hiszem mindenkiben ott él valahol egy kisgyermek. Egy gyermek, aki valahogyan ki akarja fejezni a világ felé, hogy mit érez. Eszközei zabolátlanok, érzelmi alapú megnyilvánulásokkal és egy csöppnyi értelemmel vegyítettek. S bár hogy is vesszük, ez azt jelenti, hogy nincs uralma gondolatai s ezáltal érzelmei felett sem ennek a gyermeknek.
– Csak ne lenne olyan színes és csodálatosan tündöklő az a világ- suttogja a kisgyermek. Bár ne is vetette volna szemét rám az a másik gyermek.
Játszani addig jó, amíg a játékszabályok pontosan le vannak fektetve. Amíg mindegyik fél tud felmutatni egy számára racionális okot a játékhoz, s a folytatáshoz, s a szeretetet is képes felfedezni szándékaiban mindezen történések közepette. Az emberiség egyik legnagyobb küzdelme saját magában felfedezni a szeretetet. Azt a fajta szeretetet, amely mindent beborít, s melyben önmagára talál mindenki a saját Univerzumában. Amikor megtaláljuk az erőt ahhoz, hogy elengedjük azt, amin nem tudunk változtatni, elérjük a saját szabadságunk határát is. Belépést nyerünk a valóságba, melyben azok az emberek, akik nyomot hagynak rajtunk, a barátainkká válnak. Néhányan csak egy rövid időre ugranak be otthonunkba, mások ott hagyják szívünkben lábnyomukat, s mi már nem leszünk soha többé olyanok, mint korábban. A szeretet hatalmas erő, mely felemel és a mélybe képes dobni minket, ha nem értelmezzük jól az üzeneteit. Ilyenkor olyan erővé válik, melynek uralma alatt az emberek elkülönülnek egymástól. Pedig a szeretet bennünk van, s nem a külső világban. S egyetlen üzenete, hogy szeressük azt, akik vagyunk valójában.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: