Női sorsok

A női sorsok változóban. Legalábbis egy kicsiny százalékunknál. Mondjuk, legyen ez 0.01%. Mert míg sokan épphogy átlépik a húszas éveik elejét, már 1-2 gyereket szülnek, addig a 0.01% alkotó kisebbség, még harmincas éveiben sem akar a gyermekáldás örömeibe belekóstolni. Vagyunk páran, akik 15 év távlatából összesen egy vagy maximum két hosszú kapcsolatban vettek részt (például 7 és egyszer 8 évre lebontva) még sincs se egy gyűrű a tulajdonunkban, sem egy édesen gügyögő baba, aki boldogítaná mindennapjainkat. Igaz, többnyire nem is hiszünk a házasságban. Szüleink elváltak, a baráti kör által láttunk házaspárokat, akik elhidegülve élnek egymás mellett, meg persze, ismerünk egy idős házaspárt is, akik bizonyítékai az örökké tartó szeretetnek is, mégsem gondoltuk soha, hogy kellene egy gyűrű, ahhoz, hogy boldogabbak legyünk.

Persze a 0.01%-ot hidegen hagyta a babázás. Nem képzeltünk el semmiféle hatalmas esküvői ceremóniát sem, többnyire kisautókkal játszottunk és csavarogtunk. Nem voltunk az a tipikus rózsaszínű világban leledző kislányok sohasem. Ettől függetlenül a gyerekekkel jól kijövünk, általában gyorsan megtaláljuk az összhangot és ránk is bízzák családos barátaink a csemetéik, de a gyermekáldás csodája, mégis inkább tölt el még mindig kétséggel, félelemmel bennünket, mint a vággyal, hogy – Jaj, de jó lenne egy! Persze, ahogy lassan kisebbségbe kerülünk harmincvalahány évesen a többi volt osztálytárssal, baráttal, barátnővel szemben, az emberek ferde tekintetét akkor is észleljük, ha nem is figyelünk. Feministává, karrieristává, önzővé, modernné szocializálódott nőkként olykor úgy tűnik házasság, de leginkább gyerek nélkül kicsit kívül rekedtünk a társadalom peremén.

Akárhogy is szépítjük, a huszadik század végéig, volt egy „forgatókönyv”, amit a nők betartottak. Mi ezt a sarokba hajítottuk, s a többség ezért, még mindig értetlenkedik. No persze a konvencionális elvárásokkal szembeszegülni, mindig is egy fajta magányos álláspontot jelentett. Hiszen a Nő, akkor Nő, ha anya, ha odaadó feleség és tüzes szerető. Lássuk be, e három köré van csoportosítva a női szerepkör. Egyik a másik nélkül nem tűnik teljesnek, hiába tudjuk, hogy olykor e hármas egyike kioltja a másik kettőt. Szóval a nővé érés utolsó ceremóniájának tűnik a szülés és anyaság szerepköre. Mintha e nélkül nem lehetnénk igazi, érett nőkké és egész emberré, ráadásul egy házassági ünnepség ennek értékét még tovább növeli, egyes körökben. Kicsit olyan ez, mint edzés során a kispadra kerülni. Mert míg sokan egy-két év ismeretség után (mikor még javában dúl a szerelem) beleugranak az anyaságba és házasságba, addig mi többiek a 0.01%, inkább szépen együtt vagyunk a párunkkal 8-10 évig, mielőtt úgy döntenénk tovább lépünk egy ennél is komolyabb szintre.

Lehet, régimódiak vagyunk, mert a hosszú távú kapcsolatokban hiszünk. Viszont ezért azt is tudjuk, hogy a szerelem elmúlik és szeretetetté szelídül, s azzal is tisztában vagyunk, hogy egy kapcsolatért sokat kell dolgozni mindkét félnek. Egy kapcsolatban vannak hullámvölgyek. Csak az nem mindegy, hogy ez akkor derül-e már ki, mikor már egy gyerek is úton van, vagy még akkor, mikor még könnyebben léphet az ember. A gyerekeké a jövő. Ezért is olyan fontos, hogy felnőtt, érett szülők neveljék őket. Saját baráti körömben láttam két hosszú távú kapcsolatban lányokat, akik anyává, feleséggé és nővé értek. Nem kapkodtak, s most olyan érett és kitűnő anyjai gyermekeiknek, amik miatt példaképeimnek tekintem őket. Az anyaság azt hiszem, nem túlzok, ha azt állítom, hogy a világ egyik legnagyobb csodája. Ezért nem mindegy, hogy egy stabil kapcsolatban válunk-e azzá, vagy még egy lángolóban. Milyen embert nyer a társadalom egy épphogy felnőtt anya gyermekével? Mit kap a gyermek egy olyan családban, ahol a szülőket még a szenvedély vezeti, nem pedig a kölcsönös tisztelet? Szóval mit nyerünk és mennyit veszítünk?

Emlékszünk még arra, miért is harcoltuk ki a választás szabadságát? Miért kaptunk papírt arról, hogy jogunkban áll eldönteni, mit akarnunk kezdeni az életükkel?  Persze nincs értelme az emancipációt ebbe belekeverni túlzottan. A lényeg az, hogy úgy tűnik, mi nők az emancipációnak nevezett újjászületésben, nem tudjuk értelmezni a szabadság fogalmát és s férfiak sem akarják készségesen a tudtunkra adni, hogy mihez van jogunk. Kicsit olyan ez, mintha szándékoltság nélkül akarnának félrevezetni bennünket. S talán ez is az igazság. A férfiak uralkodni akarnak, de nők nélkül nem tudnak. Ez pedig erős ellentmondás, bárhogy is nézzük. Elvégre a férfié volt mindig a hatalom és eszük ágában sincs bevallani, hogy szükségük van ránk. Megszokták, hogy a nők háttérből irányítottak, s nem akartak reflektorfénybe kerülni. Ám az egyéni szavazati joggal és 21. századba lépéssel, végül elérték nagyanyáink a változást. Ma már a nők érvényre juttathatják véleményük és vállalják döntéseikért a felelősséget. Attól a naptól fogva, hogy a nők megkapták az egyéni választás jogát, egy rész kilépett a komfortzónájából, hogy felelős anyává, feleséggé és emberré váljon. Azért, hogy ne a gyerekei vigyék tovább, az ő félbehagyott terveit és, hogy ne „csak” anya legyen, hanem a szabad életvezetés jogával bíró ember is.