Szeretők

Szeretők. Milyen érzés lehet szeretőnek lenni? Milyen személyiségű/ gondolkodású emberek ők valójában? Lehet bizalom és kölcsönös tisztelet nélkül kapcsolatot építeni ott, ahol biztosan tudjuk a másikról, hogy képes volt már minimum egyszer a hűtlenkedésre? Fel lehet építeni tisztán szexuális vonzalomból egy barátságot vagy egy szerelmet? Vagy mindezekre csak mi adunk valamilyen definíciót saját elvárásainkból?

Ha jobban belegondolunk a vonzalom, melyet egy másik ember iránt érzünk, olykor, eszeveszetten képes leteperni bennünket. Nem ismerjük a másikat, csupán vágyat ébresztett lénye és ez elegendőnek is tűnik. Aztán a sokadik ajtó csukódás után, mikor a vágyak kissé lecsillapodnak, már beszélgetni kezdünk. Kiderül, hogy a másiknak is van élete, és még ráadásul érzelmei is. Világossá válik, hogy az ágyon kívül már vannak gondolatai is. Ráadásul hasonló nézeteket vall, vannak bennünk közös vonások, s még meg is tud nevettetni. Állati ösztönein túl felfedezzük benne az egyéniséget is. Azt, aki megfogja kezünket, azt, aki tudattalanul is támogat bennünket, s azt, akinek a szemén keresztül, egy egészen más világot látunk meg.

 Valahogy még sem értünk mindent meg. Mást mond a szavaival és mást mond tetteivel. Kérdéseket tennénk fel neki. Mi nyomja szívét? Mit lát bennünk? Tényleg csak testi valónk érdekli, vagy van azért valami más is? Meddig képes egy ember az érzelmeit visszatartani? Hogyan játszhatunk tiszta lappal, ha érezzük, hogy valamit titkolnak előlünk? Mégis! Csak mi nők vagyunk képesek egy idő után szerelmesek, lenni az eredetileg csak szeretőnek szánt férfiba? Na, jó, azért ez egy kissé naiv kérdésnek tűnik így elsőre. Hisz mind tudjuk, hogy a férfiak ösztönlények, minden általuk jónak vélt nőt ágyba vinnének és ehhez tényleg semmilyen érzelmi töltetet nem is társítanak. Azaz egyet talán mégis. Önmaguk iránti feltétlen szeretetüket!

Ha valamit érdemes lenne egy józan határig elsajátítanunk a férfiaktól, az pontosan ez a képesség lenne. Hogy szeressük magunkat minden hibánk és gyarlóságunk ellenére. Hogy keressük azt, ami számunkra örömet okoz, s ám legyen, ha ebbe beletartozik egy-egy új emberrel való komolytalan flört is, akkor azért se érezzünk bűntudatot. Mert hát ezek vagyunk mi. Az emberi mivolt a testi igényeinket is jelenti. Ugyanakkor olykor belefuthatunk egy-egy érzelmileg magasabb töltettel bíró férfiba is. Hiába mutat macsó külsőt, hiába próbálja visszafogni magát, egy-egy villanás erejéig meglátjuk szemében az érzelmeit. A pillanatnyi gyengédséget, a pillanatnyi vágyon túl azt az erőtlen kisfiút, aki ugyanúgy vágyik a gyengéd ölelésre, mint ahogyan mi is. De hiába próbáljuk megfejteni, hogy ez nekünk szól-e vagy csak bepillantást nyertünk, egy másik ember érzelmeibe véletlenül, nem értjük még mindig.

 Nem is érthetjük. Mindaddig, amíg magunkat védjük a sodró erejű érzelmeink elől nem is fogunk ennek tudatára ébredni. Pláne, hogy olykor mindkét fél próbálja önmagát védeni. Hatással vagyunk egymásra, s bár nem tudjuk pontosan miért, de valamiért védekező álláspontot veszünk fel. Ódzkodunk a szerelem/ szeretet megélésétől, hiszen tudjuk jól, hogy nem ez volt megbeszélve. Ágyban vagyunk társak, nem pedig a nagy betűs Életben. Örülünk, hogy együtt lehetünk, de az együtt létek megkeserednek. Nincs meg a szenvedély, mert a küzdelem az érzéseink ellen, felemészt lassan mindent. Szeretőből barátokká vagy szerelmessé válni? Nevetségesnek tűnik! Pedig lehet, hogy csak saját meggyőződéseink/ elvárásaink próbálják velünk ennek ellenkezőjét elhitetni…