Szülőnek lenni

Nincs gyermekem. Ezt már az elején leszögezném. Csupán lelkes amatőr vagyok a területen, megannyi élménnyel és tapasztalattal. Egyfajta információszerzés gyanánt és a gyermekek iránti mérhetetlen szeretetemből kifolyólag megfigyelő (és titkon tanuló is) vagyok kis családos barátaim és ismerőseim által, hogy a későbbiekben, majd ha egyszer eljutok odáig, tudjam, mit szeretnék, vagy éppen mit nem szeretnék elkövetni. Az utóbbi négy-öt év során két gyermek cseperedését is nyomon követhetem a közvetlen környezetemben (a terhesség kitudódásától kezdve) és tulajdonképpen félig-meddig amolyan pótló, nevelő, bébi sintér is vagyok mindkét gyerkőcnél.

Ráadásul mindkét nemből. Egy kislány és egy kisfiú cseperedésének vagyok aktív megfigyelője, olykor egy-két órára nevelője és őrzője is. Virág négy éves, Samu 26 hónapos. Mindketten szőke hajúak, kék szeműek, rendkívül okosak, kedvesek és életrevalóak. Az élet úgy hozta, hogy mindkét párnak a családja meglehetősen távol él és csupán néhány havonta egyszer tudják őket meglátogatni (munka, pénz és egyéb okok miatt).

 Persze mikor családot alapít az ember, nem azt latolgatja, hogy kitől milyen és mennyi segítséget fog kapni, de azért mindkét szülőpár életében a gyermekvállalás öröme és hátránya fokozottan terítékre került a szülés pillanatától. Azt pedig senki nem látja előre, hogy mekkora lesz a kis csöppség alvás igénye, étvágya, lesz-e az anyának elegendő teje a szoptatáshoz és apa mennyire akarja és/vagy tudja majd kivenni a rá rótt terhet a gyermek ellátásában. Voltak nehéz pillanatok, voltak könnyet fakasztó jelenetek, volt úgy, hogy elfogyott az erő, a türelem, de mind a négyen helyt álltak a legnehezebb helyzetekben.

Az anyák mérhetetlen szeretetükről, türelmükről és a tagadhatatlan ösztönükről tettek tanúbizonyságot, míg az apák hűen önmagukhoz tettre készségükről és gyakorlatiasságukról. A rengeteg alvás nélküli hónap, vagy év ellenére soha fel nem csattanó hang, a türelmes, szerető, gyengéd nevelés az anyák részéről bennem mély nyomott hagyott. Hogy hiába minden hiszti, ordítás, dacos viselkedés mellyel a gyermek határait próbálja, az anyák állják a sarat, ha kell szigorúan és fegyelmezően, de mégis annyi, de annyi szeretettel hangjukba. Az ember szinte biztos benne, hogy a gyermek, nem is veszi zokon igazán a dorgáló szavakat, mert anyja hangjában érzi a szerető gondoskodást, mely számára mindig feltétel nélkül adott.

Az éjszakai ébresztők ellenére is végzik nappal is teendőik, dolgozni járnak, otthon is ellátják a házimunkát, a férjükről is gondosodnak, mégis a végelláthatatlan teendők ellenére minden szavukban ott van az a szeretet, melyet csak egy anya tud adni gyermekének, s amiért más nők (akik még nem szültek) oly nagyon fel tudnak rájuk nézni. Persze az apák is kiveszik a részüket. Egyikük hetente egyszer egész napot tölt gyermekével (mikor anya dolgozik), másikjuk mikor hazaér a munkából leveszi pár órára a gyermeket anyja válláról, hogy kicsit fellélegezhessen ő is. Tisztába tesznek, fürdetnek és etetnek (mikor már nem csak tejet kap a bébi) és az esti mesére hol közösen, hol felváltva ők is jelenlétüket teszik.

 Munkamegosztásban élnek. Mert, ahogy én látom (egy amatőr), a gyermekvállalás is munka. Persze a fizetség sokkal örömtelibb és tartósabb, mint az ember „normális munkahelyén”, de mégis csak az. Rengeteg energia van benne és akarás, s azt hiszem, mindannyian csak akkor válunk igazán felnőtté, mikor már nekünk is családunk van. Addig még lehet felelőtlenkedni viszonylag büntetlenül, lehet lébecolni, elsumákolni dolgokat, de mikor már gyermeke van az embernek, már nem lehet ezekből egyiket sem megcsinálni. Ára van, méghozzá egészen komoly és nagy ára annak, hogyha nem vesszük elég komolyan azt a feladatot, hogy egy másik emberi lényről gondoskodunk. Ezért, hogy közelről és heti rendszerességgel látom a gyermekvállalás előnyét és hátrányát egyre nagyobb bennem a kétely, hogy erre mindenki ugyanúgy alkalmas. S ezért hálás vagyok a sorsnak, hogy olyan barátaim vannak, akiktől tanulhatok, és akik megmutatják nekem, milyen szülőnek lenni.