Hova tűntek a biztos kapcsolatra vágyó emberek? Miért a finoman szólva, ledér nő kell a férfiaknak és miért veszik semmibe azokat a nőket, akik gondoskodnak róluk és még adnak is magukra? Mi a baj az emberekkel? Állati ösztöneink hajtanak bennünket? A szerelem civilizációs „betegség”? A fajfenntartás több tízezer éves tézise köszön vissza napjainkban? Hova lettek azok a nők, akiknek egy normális hátteret biztosító férfi az álmuk és hova tűntek azok a férfiak, akiket nem csak az ösztöneik hajtanak? A monogámia eleve egy halálra ítélt, elkeseredett próbálkozás csupán? Miért fordulunk előbb vagy utóbb egy másik (azaz egy harmadik) fél felé? Mi lett a holtomiglan-holtodiglan fogalmával?
Az őskorban még egyszerű volt a képlet. A férfi vadászott, a nő gyereket nevelt. Egész életüket kitette az egymás iránti gondoskodás és az utódnevelés. Párválasztásukban az életben maradási és fajfenntartási ösztöneik domináltak. Szó nem volt szerelemről, csupán pragmatikus érdekekről. Nem volt sem idejük, sem erejük ahhoz, hogy azon gondolkodjanak ez mennyire jó nekik így. Tették a dolgukat és feltehetően békességben éltek egymás mellett.
Ma a modern kor emberénél ez már másként van. A férfi dolgozik, a nő dolgozik, a gyereket mások nevelik. Az ipari fejlődésnek köszönhetően az embereknek több szabad ideje marad, és úgy tűnik megváltozott a világ rendje ezáltal. Az emberi kapcsolatokban az érzelmek főszerephez jutottak, ami ha jól belegondolunk, még igencsak gyerekcipőben jár. Csupán a huszadik század közepétől vált általánossá, hogy az emberek szerelemből kezdtek házasodni egymással.
Új példákat tettek le elénk szüleink, ami még igencsak kiforratlannak bizonyult és a régi paradigma az újjal keveredve katasztrófát szült. Míg nagyszüleink a házasságot kötelezettségnek tekintették és annak megfelelően élték le életük (sokszor sajnos szerelem nélkül), addig az ő gyermekeik a szerelmet választották a biztos helyett. Házasságra léptek, utódot nemzettek, de utána a vágyuk őket új szerelem felé hajtotta.
Némely emberek nagyobb hangsúlyt fektetnek a külsőségekre, mint a belbecsre. Sokan kinézet vagy a pénztárca vastagsága alapján választanak társat. A nők a gazdag férfit keresik, a férfiak a tökéletes Barbie babát. Hogy tudnak-e normális párbeszédet folytatni az őket érdeklő témákról, hogy tudnak-e egyenrangú félként élni a kapcsolatban nem számít. A lényeg, hogy anyagi, hatalmi és szexista vágyaikat ki tudják élni egymás mellett.
Másoknál más jellegűek a problémák. Az utóbbi években, úgy tűnik, hogy a házasságok túlnyomó többsége felbomlik néhány év után. A párok testi kapcsolata részben vagy egészben megszűnik a gyermekvállalást követően, és nem is akar senki semmit tenni már az esetleges problémák megoldásáért. Monotonitás lesz úrrá a kapcsolatokon és valamiért az érzelmek kiüresednek. Nincs párbeszéd, nincs érdemi időtöltés, csak sötét hétköznapok.
Ilyenkor szokott egy szikra, fényt adni a szürkeségnek. Elég egy aprócska lökés mely megindítja a lavinát. Egy izgalmas flört a buszon, vagy egy kedves bók az egyik munkatárstól és már kész is a baj. A nő új ruhákat kezd vásárolni, többet foglalkozik a külsejével, minden egyes nap, úgy indul el otthonról, mintha randevúra menne. A férfi is magához képest több gondot fordít az alapvető ápoltságára és többet is marad ki barátokkal eltöltött éjszakák miatt. Mindketten a saját játszmájukat játsszák és közben észre sem veszik a változásokat. Idegenekként élnek egymás mellett, igaz egy ágyban, de mégis külön világban. Visszafordul mindkét fél a kapcsolatukat megelőző viselkedési mintáikhoz és lassan elérkezik a felismerés órája is, mely a kapcsolat legvégét jelenti. Eldöntik, hogy elválnak.
Sajnos ma a már fiatalokat is érintik ilyen problémák. Sokan egészen korán hosszú párkapcsolatokba kezdenek. Együtt válnak felnőtté, együtt veszik az akadályokat, s együtt mennek elébe az életnek magának. Aztán évekkel később minden rutinná válik, és a megszokás eluralkodik. Még mindig csak huszonévesek, de úgy viselkednek, mintha legalább harminc éve együtt lennének. Hosszú éveket töltenek el anélkül, hogy a gyermekvállalás vagy akár a házasság témája szóba kerülne. Nem járnak el társaságba, bevackolnak a saját kis világukba és minden lassan összedől körülöttük. Elvesztik egymás iránti érdeklődésüket mind testileg, mind lelkileg. Mégsem mozdulnak. Mégsem tesznek semmit. Bár a testi kapcsolatuk ellaposodik, vagy ne adj Isten meg is szűnik, mégsem keresnek sem megoldásokat, sem egy esetlegesen jobb társat maguknak. Valamiért beleragadnak a kapcsolatukba. Nem akarnak menni, de titkon maguknak bevallják, hogy már maradni sem akarnak. Nyögvenyelős hónapok, rosszabb esetben évek is eltelhetnek így. A fiatalságukat elpazarolják és csak valami óriási katasztrófa hatására válnak útjaik szét.
Úgy tűnik, mindenhol az a baj, hogy a szerelmet/szeretetet nem képesek az emberek életben tartani. Néha persze próbálkoznak még tüzet csiholni a vizes fán, de kísérleteiket csak kevés siker koronázza. A kalandok lehetősége vagy egy vadidegen megismerése, túlságosan csábítóan hat. A vákuum mely a kapcsolatban megnyílt, végül szakadékká tágul, s az ember lassan rádöbben, hogy régi társa már nem jelent semmit. Nem kelt benne vágyat, sőt még az érintése és taszítólak hat. Elveszti maradék érdeklődését és más irányba fordul. Maximum némi nosztalgiával fátyolos tekintettel néz régi párjára az utolsó napokban, de lelke mélyén tudja, hogy bizony csak a megszokottól való búcsúzás fájdalma és az ismeretlentől való rettenetes félelem, mely érzéseket keltett benne. Tudja, el kell indulnia! Az idő fogy, s neki mennie kell tovább.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: