Olykor összecsapnak a hullámok fejünk felett. Nehéznek bizonyulnak a legegyszerűbb hétköznapi tennivalók is, mint például kikelni az ágyból, vagy elmenni a sarki közértbe. Pánikszerűen élünk és idegrombolóan tesszük a dolgunk. Mechanikusan és szellemileg felgyorsult társadalmunk a gyors élvezeteket hajtja. Gyorséttermek, gyorsposta, gyorsvonat. Mind arra utal, hogy sietve és mindent egyszerre a lehető leggyorsabban akarunk végrehajtani.
Nem meglepő, hogy annyian belefáradnak az élvezetek hajszolásába. Mint ahogy az sem, hogy rengeteg ember depresszióval küzd egy olyan világban, mely csak látszólag könnyíti meg létezésünk, de a valóságban még bonyolultabbá teszi azt. Hiszen a gyorséttermek hulladékételei ugyan gyorsan enyhítik az éhséget, de csak azért, hogy aztán néhány órával később még nagyobb éhséget generáljon a szervezetben. Persze más szolgáltatások előrébb viszik az embereket. Elvégre a repülőgépek a világ egyik részéből a másikba hamarabb juttatják el célpontjába az utazókat, mint a hajó vagy a vonat, ami kétségtelenül jó. Vagy a hivatalos okirat utolsó percben feladva másnapra a gyorsposta segítségével időben megérkezik, ami szintén megkönnyíti életünk. Ám a mindennapi életünkbe beépülve minden újdonság (technikai fejlesztés) előbb vagy utóbb természetessé válik. Ez pedig azt vonzza magával, hogy újabb vágyak, újabb igények lépnek a régiek helyébe.
Az emberek manapság az életben maradásért küzdenek. Számtalan család kerül utcára kifizetetlen hitelek miatt. Rengeteg család marad csonka, egy- egy szenvedélybeteg ember ámokfutása után. Valamilyen oknál fogva mostanában a gyógyíthatatlan betegségek is egyre gyakrabban szaporítják áldozataik számát. A munkanélküliség és ezzel az éhínség a világ egyik részét elérte már, míg a másik fele arra halad rohamos tempóban. Természeti katasztrófák is irtják az emberiséget, egyszóval nagyon úgy tűnik, mostanság látható és láthatatlan ellenségek garmadájával kell megküzdenie az emberiségnek.
Meg lehet közelíteni ezt a tényt úgy, hogy kétségbe esve rohanunk a végzetünkbe. Lehet venni a kabátunkat és menekülhetünk egy darabig. Ám a Föld véges korlátokkal rendelkezik, mint ahogy anyagi és fizikai forrásaink is. Nem tehetjük meg, hogy pánikba esünk és más kiutat nem látván önkezünkkel vetünk véget életünknek. Manapság egyre többen és egyre érthetetlenebb módon választják a menekülés e formáját, más lehetőséget nem látva. Adósságok, családi tragédia, szerelmi csalódás, depresszió tulajdonképpen ezernyi okot felsorakoztathatunk arra, hogy miért jut el egy ember odáig, hogy az életre nemmel felel.
Ráadásul az öngyilkossághoz rengeteg tippet adnak különböző netes fórumokon, sőt társakat verbuválva kettesével vagy többen próbálnak olykor sikerrel meghalni. Beteg társadalomban élünk egy beteg a világban. Valahol valamiként kiment a biztosíték, bár senki sem tudja, hogy pontosan hol és miként. Valahol elpattant a húr, talán pont az érzelmek húrjain vagy idegszálak egyik fontosabbikán, és nem tudni hogyan orvosolható mindez, mert valamit tenni kellene az biztos. Egy olyan világ nem lehet normális, ahol az emberek egymásnak ötleteket adnak ahhoz, hogyan mentesítsék magukat az élet alól!
Hova lett az Életigenlés? Hova lett az Életszeretet, a tenni akarás? Miért nem figyelünk egymásra? Miért vagyunk mind annyira bőszen magunkkal elfoglalva? Aki öngyilkosságot követ el, annak előjele van. Mindig és minden esetben. Egyedül azok a kivételek, akiknek senkije nincsen, de ilyen helyzetben csak kevés ember van. Figyeljünk embertársainkra! Ez a legkevesebb, amit megtehetünk értük. Hetente egy-két mondatban megérdeklődni az idős nénitől, a hogy létét, nem kötelez semmire, mégis egy igazán emberséges gesztusról árulkodik.
Izolált világban élünk. Az emberek naphosszat a közösségi hálókon lógnak, mely mára a fogyasztói társadalom meghatározó eleme lett. Hamis életet élünk ezeken az oldalakon, részben, mert már csak így érezzük, hogy életben vagyunk, emlékeznek ránk. Figyeljük a számlálókat saját oldalunkon, mert azt gondoljuk, a számok azt tükrözik, mennyit is érünk. Eközben persze a problémamegoldó képesség elenyészik. Az ingertolerancia küszöb az egekbe szökik, s az emberi ösztönök valamint a társas összejövetelek kevés szerephez jutnak. Létezésünk fontosságát nem érezzük, ezért aztán úgy hisszük, az életünk felett uralmat gyakorolhatunk azzal, hogy létünket és halálunkat önkezünkkel határozzuk meg.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: