Legtöbben úgy gondoljuk, hogy önálló személyiségek vagyunk. Nem tartozunk sehová, egyedül kell megküzdenünk mindenért, ráadásul másokkal örökösen versenyeznünk kell. Ez azonban csupán az ego követelménye. Nincs benne más, mint annak az igénye, hogy meggyőzzön bennünket arról, hogy különbek vagyunk és elszakítson valódi egységünktől. Az egység mely minden lélekkel összeköt, ott van bennünk. Ahhoz azonban, hogy tudjunk hozzá csatlakozni és felismerjük felsőbb énünket, nem árt számot vetni azzal, hogy milyen téveszméink vezettek eddigiekben tévútra minket.
Nem vagyok felelős életemért. „Nem rajtam múlik.”
Ez a meggyőződés mindig azt sugallja, hogy az életkörülményeink befolyásolnak bennünket, tehát valami, ami rajtunk kívül áll és ezt meg kell bocsátani, hiszen az, hogy életünk nem úgy halad, ahogy mi szeretnénk, nem a mi hibánk. Ezt az elképzelést csak úgy lehet megváltoztatni, ha elkezdünk hinni és bízni az univerzális energiában, amit mi magunk is alkotunk. Tartsuk ezt a koncepciót minden nap elménkben, mindaddig, amíg az életerő nem kezd el rajtunk keresztüláramolni. Vezessük az ego dominálta gondolatainkat életkörülményeinkről a jelen pillanatba és tudatosan lélegezzük be, érezzük illatát és anyagát az életerőnek, amit magunkban tapasztalunk. Tartsunk távolságot életünkről szőtt gondolatainktól és gyakoroljuk ezt minden nap. Lépésről lépésre egyre közelebb jutunk és megtapasztaljuk így az életenergia folyamatos áramlását.
Az emberek nem képesek teremteni, az élet nem más, mint egy kozmikus szerencsejáték.
Ez egy nagyon népszerű vélekedés. A véletlent hibáztatni a rossz körülményekért, egy láthatatlan erőben hinni, ami az univerzumot megalkotta, szinte lehetetlen számunkra, s ez egy olyan meggyőződéshez vezet, mely azt sugallja, hogy tehetetlenek vagyunk, és végül vereséget szenvedünk. Amikor valamit sikerül bevonzanunk, amire vágytunk, azt hisszük csak hallucinálunk, elvégre nekünk nincs hatalmunk. Ne felejtsük el, hogy nem varázslatot birtoklunk, hanem „csupán” egy másik nézőpontra leltünk, mely mindig ott volt születésünktől fogva. Mi magunk vagyunk az Univerzum. Nem valami olyasmi ez, ami rajtunk kívül található. Mi vagyunk az az erő, ami mindenben ott van. Nem szabad elfelejtenünk, hogy azok vagyunk, amit gondolunk. Amikor azt gondoljuk, hogy valamire nem vagyunk képesek, akkor pontosan aszerint fog alakulni életünk. Ennek az eredménye, „a nem vagyok képes rá” mentalitás.
Korábban már próbáltam, de nem volt eredménye.
E mögött a meggyőződés mögött az a gondolat áll, hogy mivel már egyszer megpróbáltuk és akkor nem sikerült, minden további kísérlet is kudarcra van ítélve. A kulcsszó itt a „próbálni” ige. Próbálkozni azt jelenti, hogy küzdünk, erőfeszítéseket teszünk, célokat állítunk fel, stb. Álljunk meg és próbáljunk meg letenni egy tollat az asztalra. Fel fogjuk fedezni, hogy csak próbálkozunk. Tegyük le, vagy ne tegyük le. Döntés kérdése. Amikor a tollat megpróbáljuk letenni, az azt feltételezi, hogy nem könnyű letenni. Engedjük a múltból ránk ragadt rögeszméket el és maradjunk nyugodtak és gondatlanok a pillanatban, hogy felismerjük az életerőt előítéletek és magyarázkodások nélkül. Látni fogjuk, hogy szükségleteink megsokszorozódnak, amikor elérjük, hogy nem állunk tehetetlenül az események előtt. Az univerzum bőségesen azt adományozta, amit kértünk, nevezetesen azt, hogy a múltunkat jelenként éltük meg. Engedjük el e téves berögződést! A múltunk már a hátunk mögött van és a mai napra már nincs hatása. Megtudjuk minden nap minden pillanatában választani, hogy mi az, amiben hinni akarunk. Csak a most létezik, amit még soha nem tapasztaltunk azelőtt.
Csak a magasan fejlett lények képesek teremteni.
Ez az, amit az ego akkor mond, mikor azt gondoljuk, hogy mások különbek nálunk, s csak a spirituális tanítok képesek a legmagasabb szinten élni. Noha minden spirituális gyakorlat arra bátorít, hogy lássuk meg magunkban az istenit, hogy mi vagyunk szellemünk saját mesterei és csak akkor tudjuk felfedezni az Univerzumot, ha az egót kizárjuk, mégis pont egónkra hallgatva születik bennünk meg az a meggyőződés, hogy mi kevesebbek vagyunk bármilyen magasabb fejlettségű lénynél. Hagyjunk fel az ilyen és hasonló gondolatokkal és fogadjuk el, hogy a láthatatlan életerő, mely a saját isteni lényüket is formálja, összeköt mindenkivel. Akkor is, ha mások tagadják ezt. Ezt a koncepciót szilárdan kell tartanunk magunkban ahhoz, hogy az igazi teremtést megtapasztalhassuk.
Hiányzik valami az életemből.
A legtöbben nagyobb hangsúlyt fektetünk a hiányosságokra, minthogy a szeretetet kimutassuk. Azok, akik mindig a hiányosságokat keresik, figyelmüket a hibákra és valaminek a hiányára fordítják. Az előítéletekre, a dühre és a kritikára fókuszálnak. Ezek adják azt az érzést, hogy a világ ellenünk van, és nem tudjuk becsülni, azt, amit kaptunk. Sose felejtsük el, hogy azok vagyunk, amit gondolunk. Amikor értelmünket arra használjuk, hogy arra gondolunk, ami hibás, vagy ami még hiányzik, akkor pontosan azt fogjuk megteremteni életünkbe is. Saját belső világunk határozza meg mit fogunk valóságosnak megélni. Míg a hiányosságok után kutatunk, nem fogunk tudni, szeretni sem igazán. Válasszuk inkább a szeretetet, minthogy a hiányosságokra fókuszálnánk.
Nem elég, még többet akarok.
Panaszkodóként, mindig azt hisszük, hogy el leszünk árulva, vagy ki leszünk fosztva, ami miatt állandóan féltékenyek és elkeseredettek vagyunk azokkal, akiknek jobb sora van. Ebből a mentalitásból következően mindig úgy érezzük, hogy elszigeteltek és elválasztottak vagyunk az örömtől és jóléttől. Panaszkodóként belső tapasztalatinkból építkezve érezzük magunkat kifosztottnak, amiből egyenesen következik a harag végtelen ereje, mely egónkat is táplálja. Tipikus megnyilvánulásaink, amiket az ego hajt, hogy semmi sem elég és mindig több szükséges számunkra mindenből, mint amink már van. Vagyis az elégedettséget még hírből sem ismerjük. Például, ha alkoholt vagy drogot fogyasztunk, intim együttléteken veszünk részt, hiába iszunk, úszunk mámorban, orgazmusban, másnap reggel felkelve még többet akarunk és az ego követelési listája egyre csak nő. Ahhoz, hogy ezen változtatni tudjunk, rendkívül fontos, hogy megtanuljunk feltétel nélkül szeretni magunkat és mindenki mást is.
Természetes, hogy élek.
Amikor mindent, amink van, természetesnek veszünk, akkor az élet úgy halad tova, hogy nem vagyunk annak tudatában. Gondoljunk például egy cselekedetre, egy tapasztalatra, amikor megkíséreltünk valamit elkerülni és vegyük tudomásul, hogy az életet nem vehetjük természetesnek. Legyen célunk például az, hogy valakiben megkeressük a szeretetet. Emlékezzünk egy régi gyermekkori eseményre, hangra, évszakra, egy szeretetett személyre és gondoljuk át, hogy mindezért hálásak vagyunk e, vagy inkább közömbösek? Mindig minden választás kérdése. Ha azt válasszuk, hogy álomkórosan haladunk az életben, akkor megfosztjuk magunkat azoktól az örömteli tapasztalatoktól, amik ahhoz szükségesek, hogy hálásak lehessünk életünkért. Amikor mindenkit természetesnek veszünk, és nem ismerjük fel az örömöt és értékességet, akkor soha nem fogunk a felszín alá látni és nem tudjuk kiásni vágyaink alapját sem. Ellenben ha felismerjük az emberben, aki életünkbe érkezik az ajándékot, amit személyében kapunk, bármennyire is különbözzön attól, mint amit korábban elképzeltünk, akkor képesek leszünk hálásak, lenni érte. Mutassuk ki mindennek és mindenkinek, hogy mennyire értékeljük jelenlétüket az életünkben.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: