Mindannyiinkban kettőzöttség dominál. Kiben erősen, kiben csak alig észrevehetően, de mindünkben kettőség lakozik. Hogy ez az elme és a lélek párharca-e vagy csak meghasonlott szellemünk játéka-e, az már egy másik kérdés. Valahogy mégis, mindig oda lyukadunk ki, hogy valami nincs rendben velünk. Hisz, mást akar az elme és mást akar a szív.
Akaratos lények vagyunk. Vannak elképzeléseink az életünk alakításáról, családalapításról, emberi kapcsolatainkról, karrierünk építéséről, és így tovább. Eldöntjük, hogy melyik iskolába megyünk, mit akarunk tanulni, mi legyen a szakmánk, mennyi gyereket akarunk, vágyunk-e házasságra, de mindig mindenben ott van egy, de szócska. Igen de, hogy pontosabbak legyünk. Ezzel az egy akadékoskodó kötőszóval megkérdőjelezzük saját értékítéletünket éppannyira, mint a másokét. Pedig életünk döntéseink sorozatából áll. Ezért a döntéseink mindig a szabadságunk zálogai. Pont ez az oka, hogy kettőzöttség él bennünk. Mert egoizmusunk méretesebb teret foglal életünk játszóterének alakításában, mint a lelkünk törekvései. Önzők vagyunk, bármiről is legyen szó. Önzőségünk határozza meg kit fogunk szeretni, mit akarunk birtokolni, milyennek akarjuk látni a világot.
Mindenért viszonzást várunk, mindenért jutalmat kívánunk, s semmi sem történik azért, mert a lélek ezt tartaná helyesnek. Tulajdonképpen, alig halljuk meg a bennünk lakozó kis hangot, amely minduntalan ott kiabál a lelkünk bugyrából. Bezzeg az ego hangja tisztán szól. Azt mindig meghalljuk. Amikor valakit le akarunk győzni például. Vagy amikor szebb, drágább házra vágyunk. Törekvéseinket egoizmusunk mértéke határozza meg, s hogy az „ellenlábas” lélek bele tud-e szólni a történésekbe. Olykor azonban a két hang egyformán hangosan szól, s ez sajnos meghasonlott szellemhez vezet. A fej nem tudja, mit csináljon a testével. Legyek törtető? Vagy segítsek másokon? De akkor mi az én jutalmam? Miből fogok élni? Miből adjak, mikor nekem is alig van valamim? Mi az igazi segítség? A kérdések özönlenek a fejben, s a lélek próbál rá válaszokat adni.
Hogy a segítségnek szívből kell jönnie. Nem szánalomból, nem azért mert valamit vissza akarunk kapni ezért, s nem is azért, mert ettől jobb emberré válunk. Egyszerűen azért, mert ilyennek kellene lennie az emberi (szellemi) természetnek valójában. Mert azért vagyunk kettőzöttek, mert elvesztettük az egység tudatunkat: Hiszen anyánk méhében egyek voltunk anyánkkal. Egy testből ketten táplálkoztunk. Aztán elszakítottak bennünket az egység nyugalmától, s minden hirtelen borzalmasan sötétnek és kilátástalannak tűnt. Mikor kezébe adtak újra anyánknak, helyre állt a világ rendje, de az egység érzete már kívülről érkezett, nem pedig a belső világból fakadó egyből, ezért egész életünkben azt az érzést próbáljuk újra megtalálni. Karriert építünk, magas célokat tűzünk ki, társas kapcsolatokat létesítünk, de minden boldogság (s ezzel az egység illúziója is) csak silány utánzatnak tűnik. Semmi nem lesz olyan már, mint ott volt az anyaméhben. Mert kettőből fakadunk, mégis egyben fejlődünk ki, de elszakadunk az egységből végül. Azért, hogy éljünk. Hogy megküzdjünk a kettőségünkkel és visszajussunk önállóan az egybe végezetül.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: