Féltékenység

A féltékenység az egyik legelemibb emberi tulajdonságunk, melyet ki letagad, ki önerejéből képes kordába tartani, ki pedig szabad utat enged neki. Mind hallottunk már szerelemféltésből elkövetett bűntettekről, tanúi esetleg okozói vagy elszenvedői voltunk mér féltékenységi jeleneteknek, melyek nyomot hagytak bennünk, s melyek miatt azt is tudjuk, hogy az ember mennyire bizonytalan természetű és mennyire birtokló szellemiségű. Tudjuk, milyen nehéz megálljt parancsolni felkorbácsolt érzelmeinknek, s mikor támad a zöld szemű szörny, milyen nehéz azt tudomásul venni, hogy minden viszonylagos és minden csak időleges, amit az idő vagy megszépít, vagy elfed a múlt köpönyegével.

A birtoklási vágy, maga a zöld szemű szörny táptalaja. Háborgó lelkünk, egy másik ember iránti valódi érzelmeink bizonyítéka. S bár könnyű lenne ezek mögé bújni, mikor elkap bennünket a féltékenység, mind tudjuk, hogy ezek nem mások, mint saját szerethetőségünkbe vetett hitünk hiánya, s küllemünk fals megítélése csupán. Önmagunk értékeit mások szemében akarjuk felfedezni. Külső formánk, megjelenésünk milyenségét divatmagazinok Photo shop által kreált anyagai határozzák meg. Saját téves, irreális elképzeléseink vezetnek félre bennünket, mikor egy szerelmet, egy embert, egy tapasztalatot valamilyennek látni akarunk, s vágyunk átélni. Persze ezért könnyű csalódni is. Mindaddig, amíg olyan elvárásaink vannak a szeretett személy/személyek felé, melyek csak a mi elképzeléseinkből táplálkoznak, nem is lehet más a vége a történetnek, mint a totális vagy részleges kiábrándulás és/vagy a féltékenység. Mert bár emberek vagyunk, szeretünk elfeledkezni esendőségünkről. Hiába tudjuk, hogy társas lények vagyunk, s míg egyikünknek olyan munkája van, ahol naponta több emberrel találkozik, érintkezik, ismerkedik, addig a másikunk csak egy szűk réteggel alkot egy csapatot egy fajta közösségben, mégis a kizárólagosság elvére törekszünk, legyen szó bárminemű kapcsolatról.

Természetesen a féltékenység fajtái közül a legismertebb a szerelmi kapcsolatokban előforduló. Mikor érzelmeink, vágyaink egy ember köré összpontosulnak, akkor elvárásaink, elképzeléseink számára romantikus álmokkal tarkított ideákat teremtünk magunknak. Különösen igaz ez, a szerelem bevezető szakaszára, mikor az emberek még csak ismerkednek egymással, s annál a pontnál, ahol a szerelem elmélyül, állandó kapcsolatba csúcsosodik, s ahol úgy érezzük, most már nagyon sokat veszíthetünk. A kizárólagosság, a monogámia az emberi faj sajátja, s abból a profán okból táplálkozik, miszerint az ember utódait szülő társával együtt óhajtja felnevelni. A család két ember és annak utódaiból áll, melyért küzd és remél minden fiatal lány forró szerelmet és szenvedélyt, s amiért egyesek, már egészen korán azt is elképzelik milyen ceremónia keretében, milyen ruhában szeretnének az oltár elé választottjukhoz vonulni. A harangok zúgása egy szövetség szentesítését hivatott ebben az esetben jelezni. A szerelem papírformává való indukálása pedig a kizárólagosság szerződése akarna lenni. Ennek ellenére az eskü megkopik, a papíron a tinta elhalványul, s vele együtt egymás iránti szerelmünk is, ha nem dolgozunk a kapcsolatunkon folyamatosan. A féltékenység pedig új formát ölt, mely sokkal inkább nevezhető birtoklási vágyunkból fakadó őrületnek, mint a szerelemféltés klasszikus megnyilvánulásának.

No persze a féltékenység mindig a bizonytalanság érzetéből fakad. Ez a kétely pedig lehet a saját vonzóságunk megkérdőjelezése, a szeretethetőségünkbe vetett hitünk hiánya, a hatalmi pozíciónk elvesztése miatti félelmünk. Ennek ellenére a közhiedelemmel ellentétben ezeket az érzéseket, gondolatokat nem szerencsés elnyomni magunkban, mert a féltékenység valahol mindig valaki iránti szeretetünk bizonyítéka is egyúttal. S bár valóban vannak, akik összetévesztik ezt a birtoklással, s ezért bűntetteket követnek el, azért a többség csak egy kisebb nagyobb csetepatét rendez, mikor szerelme tovább legelteti szemét egy másik nőn, vagy marad ki egy éjszaka tovább, mint azt megígérte. Mindazonáltal nem összetévesztendő ez a toleranciával sem. Vannak emberek, akik valóban okot adnak a jogos féltékenységnek, amiért nem kell és értelmetlen is magunkban tartani érzelmeinket. Nyílván ilyen esetekben nem árt, ha tudjuk kezelni és felismerni, mi az, amit képesek vagyunk még tolerálni, de annak semmi értelme, hogy változást remélünk egy olyan jellemű embernél, aki mindig a tilosban járkál.

A féltékenység tehát nem más, mint szerelmünk, szeretetünk ékes megmutatkozása. Míg ezt hazánkban bilétával látjuk el, addig más nyugati országokban ezt annak kezeli, mint ami. Nevezetesen az összetartozás iránti vágyunk és érzelmeink kimutatásának. Éppen ezért nincs is benne igazán mit szégyellni, ha csak azt nem, hogy vannak érzelmeink egy másik ember irányába.