Az ostoba nő

Tudom, nem szokás önmagunkról ilyen elítélendően nyilatkozni. Szeretjük magunkat felmagasztalni, az anyatigrisként, a feministaként, a hódítóként, a végzet asszonyaként, vagy a hamvas szűzként. Pedig vagyunk páran, akiket egy-egy férfi teljesen meg tud őrjíteni. Értelmiségiek, szellemi dolgozok, elvesztik fejüket egyetlen hímneműért. A szerelem öl, butít és nyomorba dönt. Önbecslésünket sutba dobva loholunk egy ember után, aki semmire sem becsül bennünket. Aztán mégis csodálkozunk, hogy mennyire ostobának lettünk nézve. Miért dobjuk el magunktól eszünket, tartásunkat egy másik ember szerelméért? Miért teszünk úgy, mintha csak ő létezhetne egyetlen lehetőségként? Hova tűnik ilyenkor önmagunk értékelése és szeretete? Miért nem értjük, hogy nem kaphatunk meg mindent?

Persze ezek is ostoba kérdéseknek tűnnek így elsőre. Hiszen a szerelem mibenléte és feléledése nem a másik embertől függ, hanem saját látásmódunktól és elképzeléseinktől. A válasz valahol ott keresendő, hogy milyen értékeket vagyunk képesek egy adott személyben felfedezni és, hogy fizikailag vonzónak találjuk-e őt, annyira, hogy elveinket sutba dobjuk érte. Tehát ezek szerint a varázslat élénk fantáziánkban van. Az pedig, hogy miként éljük meg a szerelmet attól is függ, milyen irodalmi, képzőművészeti eszmékkel itattuk át lelkünket fiatal, reményekkel teli éveinkben. Mely filmművészek hatottak ránk, milyen zenei irányzatok fogták meg romantikus lényünk, s hogy milyen példákat láttunk saját szüleinktől/nevelőinktől. Ezek mind hatottak ránk, s ezért hatással is vannak arra, hogy mit szeretnénk magunknak az életben. Bár úgy tűnhet ezek tudatos döntések eredményei, a valóságban minden úgy hagyott nyomot lelkünkben és elménkben, hogy arról szinte semmit nem is tudunk. Ráadásul mivel a szerelem soha nem volt a racionális elme jó barátja, ezért irracionalitásunk korlátozatlan teret kap arra, hogy elfeledjük a valódi értékeinket.

Ettől persze nem válunk felmenthetővé. Mégis talán egy kicsiny magyarázattal szolgál ez az olyan nők példájára, akik házas/családos férfiakba szeretnek bele. A közhiedelemmel ellentétben közel sem épp hogy leérettségizett, szőke üres fejű szépségekből válnak szeretőkké nők, hanem a komoly, diplomával, több nyelv minimum középfokú tudásával rendelkező egyszerű nők azok, akik elvesztik fejüket egy férfi közeledésére. Hogy aztán a fizikai vonzalom miatt megy-e el az esze és/vagy a szerelem vélt vagy valós érzete miatt, az már ember és személyiségfüggő tényező. Még sem ildomos és nem is reális érv egy nőnél arra hivatkozni, hogy szimpla szexuális élmények miatt lenne képes fejet hajtani egy másik ember elkötelezett helyzete fölött. Mi nők annál sokkal érzékenyebbek vagyunk, mint hogy hosszú távon elviselnénk puszta fizikai vonzalom okán az örök második helyet és a társadalom bizonyos szegmenseinek kirekesztését. Szóval ahhoz, hogy egy nő elfogadja ezt a helyzetet, bizony erős érzelmekre van szüksége és nem kevés lelkierőre. Nyílván az „ostobasága” egyszer kicsit megkopik benne. Olykor kitisztul a kép előtte, hogy amit tesz rossz, hogy elveivel szembemenő cselekedetei vannak, s próbál kitörni ebből az önmagát megalázó helyzetből.

Időlegesen talán sikerül is neki. Egy pár napra, esetleg egy-két hétre. Ám a nagy szerelmek nem múlnak el napok vagy hetek alatt. Egy igazi, valódi érzelemnek idő kell, hogy elhalványuljon, s begyógyuljon az utána maradt heg. Ha pedig a szerelem nem egyoldalú önámítás volt a nő részéről, a férfi sem fogja hagyni, hogy csak úgy elsétáljon. Bármennyire is kellemes időtöltésnek, fizikai vonzalomnak indul valami, az idő előrehaladása nyomán minimum megszokássá, olykor függőséggé esetleg valódi érzelmekké válhat az, egyik vagy mindkét fél részéről. Az „ostoba nő” sokszor évekig leledzik ebbe az eszét vesztett állapotában. Bár munkájában brillíroz, sorra ismerik el kivételes képességeit, mégsem képes egy épkézláb döntésre, mellyel szerelemi életét rendbe tudná tenni. Ha a szerelméről van szó, elméje időleges zárlatot szenved, mely megakadályozza a józan, felelősségteljes döntésben. Ez pedig pont elég ahhoz, hogy újra felvegye az „ostoba nő” szerepet.

Természetesen, mint mindenből, ebből is van kiút. Nem egyszerű, nem is éppen fájdalommentes, de vannak rá lehetőségek, hogy az értelem vegye át, az irracionalitás felett a felügyeletet. A szerelem megléte, az érzések hatványozottsága persze újra és újra előhívja az „ostoba nő” szerepkört, akármennyire is igyekszik ezt az ember lánya elkerülni. Ám a teljes őszinteség önmagunkkal szemben és felelősségvállalás tetteinkért, sokat segíthet egy olyan nő felé, akik vagyunk és szeretnénk is a továbbiakban lenni. A szerelem utáni mérhetetlen vágyunk, a holtomiglan-holtodiglan álma azért még megmarad nekünk. Csak igyekezzünk elkerülni az olyan férfiakat, akik előhívják belőlünk az „ostoba nőt”.