Tavaszi (n)agytakarítás

Visszavonhatatlanul itt a tavasz. Sőt, lassan a nyár is megérkezik. Ilyenkor eltesszük a téli ruháinkat, elővesszük, átmossuk a tavaszi-nyári kollekciónk, s elvégezzük a szokásos nagytakarítást is otthonunkban. Méregtelenítjük a testünket, diétázunk, lé böjt kúrát csinálunk, beiratkozunk egy edzőterembe, vagy kimegyünk a szabadba valamilyen sportágat folytatni. Sokan ilyenkor festetik át a hajukat, vagy éppen vágatnak maguknak új frizurát, s persze megkezdődik a vadászat is a boltokban az új ruhák után, amikben idén hódítani akarunk. Egyszóval megújulunk. S a régi, felesleges, elhasznált, megkopott ruháinktól, bútorainktól megszabadulunk.

A tavasz valahogy mindig az új kezdet lehetőségét hordozza magában. Mert amiképpen változtatni igyekszünk küllemünkön és vagy otthonunkon, azzal egy időben megkísérlünk új, pozitív életszemléletet is kialakítani magunkban. Ahhoz pedig, hogy teljes legyen a megújulás, elkerülhetetlen, hogy gondolatvilágunkat, hitrendszerünket, meggyőződéseinket, megszokásainkat is górcső alá vegyük. Elvégre mit ér az egész külcsínbe való belenyúlás, ha nem hagyjuk el a negatív vélekedést magunkkal és mindenki mással szemben.  Tavasszal születnek a nagy szerelmek, szakadnak meg régi kapcsolatok, születnek gyermekek és fogannak meg egy-egy pár nagy boldogságára. Kétségtelenül hat mindannyiinkra ez az évszak, mert a tavasz a kikelet, a harmatos, virágba borult természet ideje, mikor az is észreveszi az élet nagyszerűségét legalább egy pillanatra, aki megrögzötten magába fordul.

Ezért is, s persze magunkért is, tisztítsuk ki hát elavult gondolatvilágunkat is! Mind tudjuk, hogy vannak előítéleteink. Berögződéseink, melyek szerint megítélünk egy helyzetet, egy embert, egy nációt, vagy akár önmagunkat is. Rengeteg kész előítéletet kaptunk az oktatásunk során, (legyen szó a szülői/ nevelői vagy iskolában lévőről), melyek tudatunk mélyére ágyazva adnak nekünk támpontokat arra nézve, hogyan lássuk a világot. Persze, mikor felnövünk, sokat átértékelünk, s olykor el is hagyunk ezekből. Ám bárhogy is szépítjük, vannak gondolataink, melyekért ugyan nyilvánvalóan nem okolhatunk másokat, de nem is vehetjük félvállról őket. A másoktól való különbözőség, az egyediség érzete adja nekünk azt a téves elképzelést, hogy ítélkezhetünk mások felett. S minél inkább jobbnak, szebbnek, okosabbnak, „normálisabbnak” érezzük magunkat, annál inkább szól belőlünk mindehhez az ego hangja.

Ugyanúgy igaz ez az ellentmondó és összehasonlító gondolatainkra. A harc az igazunkért, vagy éppen mások külső vagy belső tulajdonságainak számba vevése a sajátjainkhoz képest, mindig azt a célt szolgálja, hogy erősítse kiválóságunk érzetét az élet egyik, vagy másik területén. Szokás szerint benne van a hatalmi törekvésünk ehhez, legalább annyira, mint a vágy arra, hogy mások csodáljanak, igazat adjanak nekünk, vagy éppen elismerjék valamilyen tehetségünk. A valóságban mindezen törekvések a látszat ellenére nem a javunkat szolgálják. Sokkal inkább azt, hogy egyfajta piedesztálról tudjunk letekinteni a többiekre ezzel is igazolva önnön nagyságunk. Természetesen ismét csak ego vezérelte gondolataink a ludasak a történetben, ezért nem is lehet más a következő lépés, mint, hogy megtisztítsuk szívünket, gondolatvilágunkat, érzelmeinket, viselkedési mintáinkat az ego ártó szándékától.

Közhely, de igaz, minden önmagunk szeretetével és elfogadásával kezdődik. Csak akkor és csak úgy vagyunk képesek tiszta gondolatokat és egészséges érzelmi világot kialakítani magunkban, ha egyszer és mindenkorra megtanuljuk különválasztani önnön személyiségünk, az egoista vélekedésrendszereinktől. Ha képesekké válunk felismerni, hogy előítéleteink mindig rólunk szólnak, hogy a maguknak való ellentmondó gondolataink azt a célt szolgálják, hogy mindig hadilábon álljunk a világgal, és hogy a másokkal való hasonlítgatás, csak a többi embertől való elidegenedést szolgálja, már jó úton járunk. Nézzünk a mélyére ezeknek a polcokban álló negatív gondolathalmazok sokaságának, s miután kidobtuk a sok haszontalanságot, igyekezzünk önnön szeretetünk érzetével feltölteni az üresen maradt polcokat.

Az élet legfőbb mozgatórugójának a szeretetnek kellene lennie. S bár az ego hajlamos úgy beállítani egy-egy ál logikus és hatalmi törekvésről szóló játszmát, mintha az a szeretet nevében történne, sokszor, igaz jóval később, kiderül, hogy mindez megint nem szólt semmi másról, mint hogy nem tudjuk, kik vagyunk, mit akarunk az életben, s hogy hol találjuk szeretethetőségünk forrását. Legyen szó baráti vagy szerelmi kapcsolatról, családi kötelékről, hivatásról, kapcsolataink mozgatórugója (sajnos) gyakrabban, mint gondolnánk, csak arról szól, hogy felfedezzük mások szemében és irántunk való érzéseiben és hozzáállásában saját szerethetőségünk bizonyítékát. Egocentrikus világunk egyik legnagyobb problémája, hogy nem tudjuk szeretni és elfogadni önmagunkat. Címkéket ragasztunk magunkra és másokra, hatalmi játszmák sorozatában veszünk részt szeretteinkkel, barátainkkal, munkatársainkkal, s a feltétel nélküli szeretetről úgy gondoljuk, csak a vallástörténeti könyvek hasábjain létezik. Pedig a feltétlen szeretet az elfogadásról szól.

Elfogadni azt, akik, és amik vagyunk. Elfogadni, hogy vannak rossz döntéseink, s hogy hibáinkból tapasztalatokra teszünk szert. Elfogadni testi formánk, elfogadni belső tulajdonságainkat és beismerni hatalmi játszmáinkat. Elfogadni azt, hogy a szeretetet nem máshol kell keresnünk, hanem saját magunkban. Minden törekvésnek, minden gondolatnak, minden kapcsolatnak és az egész életnek, nincs semmi más tanulsága, mint hogy magunkat kell szeretnünk. Na, nem imádva, öntömjénezve, s nem is önhitten tehetségünk, szépségünk, személyiségünk tükrében, hanem úgy, hogy valódi elismerést és elfogadást adunk saját magunknak, akkor is, amikor látjuk, hogy hibát vétettünk. Nem könnyű, szinte már-már lehetetlen megfogalmazni, milyen is a feltétlen szeretet valójában. Adhatnak támpontot ennek elsajátítására a különböző vallási könyvek legalább annyira, mint egy regény a 18.-ik századból.

A feltétlen szeretet ott kezdődik, mikor képesekké válunk elfogadni saját magunkat. Amikor meg tudunk bocsátani magunknak vélt vagy valós hibákat, gyarlóságot, tévedéseket, tulajdonképpen mindent, amit bélyeggel illettünk a múltban. Persze ehhez az is kell, hogy ne fekete-fehér képernyőn keresztül lássuk a világot. S az sem árt, ha felismerjük nincs jó vagy rossz, helyes vagy helytelen, mert mindenkiben ott van a szeretet, hol nagyon mélyre ásva magában, hol kicsit jobban előtérbe rakva, minden gondolatában. Azt a szeretetet kell erősíteni önmagunkban. Annak a szeretet tükrében kellene a kapcsolatainkat kezelni és elfogadni emberi és szellemi valónkat. Mert csak így lehet, igazán megújult lelkivilágot kialakítani magunknak. Igaz, nem olyan egyszerű, mint befestetni a hajunkat, de az eredmény tartósan meg is marad, ha vigyázunk gondolatvilágunkra.