Vannak olyan cselekedeteink, amikre nem vagyunk büszkék. Melyeket szeretnénk elfelejteni, kidobni a haszontalan emlékek süllyesztőjébe, s ott hagyva azt, tiszta lappal folytatni az életünk. Mivel azonban emocionális lények vagyunk, nem tudunk elmenekülni bűntudatunktól, mely azért született meg bennünk, mert nem voltunk képesek felelősségteljesen cselekedni a múltban. S bár próbálunk megszabadulni bűnünk terhétől, az mégis ott lebeg fejünk felett, mint egy bárd, ami lecsapni készül.
Mind hibázunk. Teszünk dolgokat, amiket a társadalom, a baráti kör, a szerelmi partner és saját magunk is elítélendőnek tartunk. Morális és szociális kérdésekben eltévesztjük véletlen vagy készakarva a megfelelő irányt, vagy csak éppen a társadalom általános etikai kódexéből kitépünk egy lapot, hogy néhány órára, napra, hétre vagy akár egy egész életre önmagunkkal jót cselekedjünk. Mivel minden viszonyítás kérdése, s mindenki más és más perspektívából látja a világot, így az, ami az egyik embernek jó, az a másiknak rossz. Saját értékrendszerünk adja meg, hogy mit látunk feketén és mit fehéren, éppen ezért döntéseink határozzák meg, hogy szemet hunyunk-e egy számunkra kellemes cselekedet iránt érzett morális kételyeink felett vagy szembe nézünk inkább a vágyaink mögött rejlő valódi problémáinkkal helyette.
Bűntudatot persze nagyon sok mindenért érezhetünk. A rágógumi ellopásától kezdve a családunknak mondott kisebb nagyobb hazugságokon keresztül, tulajdonképpen bármiért. Az, hogy mennyire nagy vétségnek tartunk egy- egy tettünk, attól is függ, hogy milyen környezetben nőttünk fel, milyen etikai és morális értékekkel vérteztek fel szülőink, tanáraink, s persze az is meghatározza, hogy milyen baráti körrel rendelkezünk. Természetesen önbecslésünk és önszeretetünk adja meg tulajdonképpen azt, hogy mekkora bűntudatot érzünk bizonyos gondolataink, érzéseink s tetteink miatt, s hogy képesek vagyunk-e önmagunknak megbocsátani mindazt, amit valaha cselekedtünk. Gondolataink nagyban befolyásolják, hogyan értékeljük önmagunkat. Érzelmeink hatással vannak arra, hogy miként reagálunk saját magunk tetteire és a velünk szemben állókéra. Tetteinket pedig ennek a kettőnek az együttes hatására hajtjuk végre.
Nem lehet felelősségvállalás nélkül a lelkiismeretünket csillapítani. Ehhez pedig fontos, hogy megvalósuljon, a totális és feltétel nélküli önelfogadás. Saját magunkat elfogadni, mindannak, amik vagyunk, az élet egyik legnagyobb kihívása. Ám elkerülhetetlen, mert e nélkül mindig hadilábon fogunk önmagunkkal, és a többi embertársunkkal is állni. A tükörbe nézni olykor sokkal nehezebb feladat, mint az elsőre tűnik. Szembe nézni azzal, akik vagyunk, úgy ahogy vagyunk és átölelni, szeretni is azt az embert, akik vagyunk mindennel együtt, valami olyannak az elfogadása, ami valahol mindig megfoghatatlan marad. A ki vagyok én kérdése vetül lelki szemeink elé, pontosan tükörképünk fölé, s mikor egy pillanatra, meglátjuk a szikrát szemünkben, mely a szeretet tudásáról szól, s ezzel az egység érzetével is, olyan riadalmat kelt bennünk mindez, melyet csak legvadabb rémálmainkban éltünk át addig.
Társadalmunk egyik legfélreértelmezettebb üzenete az, hogy eleve bűnösnek születtünk. Ezért mindig gyónni kell járni a templomba, vagy edzőterembe izzasztani magunkat, mikor megettünk egy süteményt, és így tovább, és így tovább. Az általános etikai kódexben időről-időre át vannak írva passzusok. Bekezdések maradnak az emberi jóságról, a lélek erejének igazi formájáról, s arról, hogy hogyan próbálta félrevezetni először az egyház és az uralkodó a többi embert, hogy a saját jólétüket és erejüket erősítsék ezzel. Saját bűneik nyomát távolítják el a történelemből ránk maradt íratok eltüntetésével és újra és újraértelmezésével, miközben elismerik olykor, hogy ők is bűnösök annyira, mint mi. Ez a trükk a megtévesztés trükkje és az empátiát hivatott erősíteni, vagyis az egység illúzióját akarja kelteni. Pedig míg egyikünk megtehet bizonyos dolgokat, viszonylagosan levédve a retorzió fizikai lehetőségeitől, addig másikunk csak ámítja magát, akkor mikor nem vesz tudomást bizonyos tettei következményeiről. Annak felvállalása, hogy hibáztunk nem a külvilágnak kell szólnia. A nagy emberek célja mindig a hatalomról és a többi ember felett gyakorolt kontrollról szólt. Jók vagyunk abban, hogyan magyarázzuk egy-egy tettünk miértjét. Kész terveink vannak arra, hogyan mentesítsük magunkat a felelősségvállalás alól, de csak nagyon ritkán nézünk igazán tükörbe.
A bűntudat megléte vagy nemléte, mindig attól függ, milyen értékrendszerrel rendelkezünk. Hogyan kezeljük életünk eseményeit és milyennek látjuk azt az embert, akit a tükörben nézünk. Az önszeretet és önelfogadás elsajátítása nem éppen a legrövidebb út ahhoz, hogy meg tudjunk bocsátani önmagunknak. Mégsem kikerülhető, vagy elhagyható, mert előbb vagy utóbb az élet megtorolja önmagát rajtunk. Gondolataink, érzelmeink, tetteink súlyának érzete megmarad emlékeink közt. Igaz, ki dobtuk a süllyesztőbe, ám az emlék lenyomata ott marad bennünk. Megbocsátani magunknak csak úgy lehet, ha képesek vagyunk táplálkozni a tiszta szeretet forrásából. Amikor képesek vagyunk elfogadni teljes egészében testi-lelki valónkat, megtanuljuk egyszer, s mindenkorra szeretni is azt, akik voltunk, és akik vagyunk. Ez persze nem jelenti azt, hogy akkor sorra követhetünk el baklövéseket, s oldozhatjuk fel magunkat alóluk. Az önszeretet abban segít, hogy elfogadjuk magunkat úgy, ahogy vagyunk és tapasztalatinkból tanuljunk, mindehhez pedig a lelkiismeret az iránytű, hogy tudjuk, eljutunk a megbocsátásig.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: