Van az úgy, hogy hiába feszülünk meg, akkor sem sikerül semmi úgy, ahogyan azt szeretnénk. Kapaszkodunk két kézzel az utolsó reménysugárba, s igyekszünk mindent bevetni azért, hogy megkapjuk azt, amire vágyunk. Mégis minden csak felesleges és sajnos sokszor megalázó tettek sorozatába torkollik. Toporzékolunk, mint egy gyerek, aki nem kapja meg játékát, s már csak dacból is, minden más játékot, amit a kezünkbe adnak helyette, a kukában hajítunk.
Az eltökéltség és az akaratosság között valahol ott a különbség, hogy míg az első egy elérhető cél iránti elkötelezett magatartás, addig a másik csupán az ego éles sivítása azért, mert nem tudjuk elfogadni, ha valami nem lehet akaratunk ellenére se a miénk. Ez utóbbi miatt leszünk hisztérikák, s ezért is válunk olyannyira elviselhetetlenné mások számára. Mert nincs meg bennünk a méltóság, ráadásul a kitartást is összekeverjük a makacssággal. Birtoklás iránti mérhetetlen vágyunk, szerethetőségünk bizonyítéka utáni hajszánkban megfeledkezünk az emberi értékekről. Arról például, hogy mind autonóm személyiségek vagyunk, s ezért nem gyakorolhatunk mások felett hatalmat sem érzelmi világukban sem gondolataik szintjén.
Ez így van jól, elvégre csúnya világ lenne abból, ha mindenki a másik kedvére tenne dolgokat. Eltűnne az önálló személyiség, a saját igény fogalma, s az önszeretet megtanulása is ezáltal. Ezt persze azért ne keverjük össze azzal, hogy mikor másoknak segítünk, akkor magunkon is segítünk. Szeressük embertársainkat- mondá az Úr, s bár nem vagyok vallásos túlzottan, ezt én is fontosnak találom. Mikor egymás felé nyújtjuk kezünket, az egy emberséges világnak a megmutatkozása. Meghallgatni, beszélgetni, ételt/ fedelet adni egy rászorulónak, az együttérzés és az egymás iránti szeretetünk kifejeződése, aminek semmi köze a szánalomhoz, az együtt szenvedéshez vagy éppen az öndicsérő magatartásformákhoz.
Jónak lenni, jót tenni másokkal saját lelkünk nemességéről árulkodik. Elfordulni, belekötni a nehezebb sorsúba, olyan mintha arról értesítenénk a világot, mennyire nem vagyunk kibékülve önmagunkkal sem. Tetteink árulkodnak jellemünkről. Ha tetszik, ha nem, mindannyiinkban van „rossz” és persze van „jó” is. Minden okkal történik. Ezért szoktunk okról és okozatról is beszélni annyit. Mert ahogyan viselkedünk másokkal, ugyanúgy viselkedünk saját magunkkal is, tudtunkon kívül. Ráadásul, mikor nem vagyunk képesek szembe nézni, együtt érezni mások sorsával, akkor a magunkéval sem tudtunk még mindig békét kötni.
Lázongani azért szoktunk, mert valami nem úgy van, mint ahogyan azt mi szeretnénk. Lehet ez jogos sérelem, vagy csak a mi fejünkben létező igazságtétel kérése az „elszenvedett” megaláztatásokért, a lényeg mégis csak az marad, hogy nem vállaljuk magunkért a felelősséget. Minden, amit gondolunk, saját valóságunkká válik. Az elme nem szűri, hogy egy gondolat negatív vagy pozitív, csak végre hajtja azt, amit mi magunknak generálunk. Mikor minden eszközt bevetünk azért, hogy birtokolni tudjunk valamit vagy valakit, akkor bizony az ego éles sivítása zúg fülünkben. Kétségbe esve attól, hogy nem találtak viszonzásra érzéseink, arra sarkallnak bennünket, hogy megaláztatásokba bocsátkozzunk egy másik ember szánalmáért.
Magyarázhatjuk, ahogy akarjuk a dolgokat, de mindünknek a szeretet a mozgatórugója. Persze van, aki szeretettel viseltetik maga iránt és embertársai iránt is, de sokan vannak/ vagyunk, akik még mindig önmagukon kívül keresik a szerethetőségük bizonyítékát, mindhiába. Ráadásul a szeretetlenség érzete egyre jobban elhomályosítja önmagunk értékelését. A hiány emészt fel minket, attól válunk érzelmi analfabétákká vagy éppen hisztérikus, akaratos gyerekké. Kétségbe esve, görcsösen kapaszkodni valamibe, amikor elménk réges-rég leadta a riasztót arról, hogy nincs értelme, nem más, mint az ego akarata. Mert mindaddig, amíg nem vagyunk kibékülve önmagunkkal, s nem találjuk a kulcsot saját szeretetünk ajtajához, hatalmat gyakorolhat felettünk.
Ez az a játszma, amiben mindig csak vesztesek lehetünk. Nem vesszük észre, hogy nem kaphatunk meg mindent, amit szeretnénk, s ezért mást nem is fogadunk el helyette. Mikor meggyőződésünk, hogy csak egy bizonyos tárgy, személy, helyzet hozhatja el számunkra a Kánaánt, akkor egészen biztos, hogy toporzékoló gyerekekként viselkedünk. Kezdhetünk kutakodni elménkben, hogy melyik téves gondolat vezetett oda, hogy önmagunkat egy rajtunk kívül álló dologtól tettük függővé. Ilyenkor nem árt feltenni magunknak a kérdést, hogy miért és hogyan váltunk egy meggyőződés beteljesítőjévé. S főként, hogy hogy nem tanultuk még mindig meg, hogyan kell elengedni azt, ami nem szolgálja testi/ lelki törekvéseink.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: