Hozzáállás kérdése

Tudom, olykor nagyon nehéz elmondani, azt, amit érzünk. Nem csupán azért, mert nem találjuk a szavakat hozzá, hanem sokszor azért is, mert félünk, ha kifejezünk bizonyos dolgokat, akkor semmi sem lesz, olyan, mint korábban. Akár arról van szó, hogy fájdalmunkat, sérelmünket vagy éppen szerelmünket próbáljuk megértetni, falakba ütközünk. Ennek pedig csak az az oka, hogy félünk, hogy ha nem vagyunk elég óvatosak, mindent elveszítünk.

Az emberi kapcsolatok törékeny mivoltát mi sem bizonyítja jobban, mint az a tény, hogy mennyien hallgatnak el egymás elől dolgokat. Hányszor hagyjuk, hogy mások beszéljenek helyettünk, vagy éppen félre értsék mondani valónkat. Pedig az, ahogyan bánnak velünk, s az, ahogyan mi viselkedünk másokkal, beszédes. Beszél arról sokszor szavak nélkül is, hogy mennyire vesszük komolyan önmagunkat és a másik embert. Félreértések sorozatába szaladhatunk, mert nem mentünk bele egy vitába. Később, ostorozzuk magunkat azért, amiért nem álltunk ki magunkért, s azért, amiben hiszünk. Egy ember jellemét legszebben a vele való bánásmód mutatja be. A tisztelet, figyelem megléte vagy nem léte iránta, adja meg, mennyire vagyunk tisztában önmagunk, s a másik ember értékeivel.

Közhely, de igaz, hogy azt kapunk, amit adunk. Mindig. Kivétel nélkül, ahogyan élünk a világban, s fejezzük ki, vagy éppen nem fejezzük ki magunkat, pontosan akképpen fog a világ is ránk reagálni. Paradox módon, kommunikációnk satnyulásának oka, pont a világról alkotott képzetünk. Mert azt képzeljük, a világnak elvárásai vannak afelől, milyennek kell vele lennünk. Az igazság ezzel szemben az, hogy nekünk vannak elvárásaink. Saját magunkkal szemben állítunk fel irreális elképzeléseket arról, milyennek kellene látszanunk mások tükrében. Tévesen azt gondoljuk, hogy az, amit két szemünkkel látunk, lehet maga a valóság. Pedig az nem más, mint meggyőződéseinkből fakadó feltevés arról, hogy mit kapunk cserébe azért, amit adtunk korábban.

Túlságosan nagy jelentőséget tulajdonítunk mások rólunk alkotott véleményének. Tévesen azt hisszük, hogy a kifelé élt életünk megegyezik azzal, akik vagyunk a lelkünkben. A szomorú helyzet az azonban, hogy nincs befolyásunk arra, mit lát, mit gondol, és mit érez velünk kapcsolatban egy másik ember. Autonóm mivoltunk ezt egész egyszerűen nem teszi lehetővé, de valamiért ezzel nem tudunk kibékülni. Úgy hiszem az elfogadás hiánya lehet a kulcsa ennek az irracionális elvárásnak. Valami, amiért, nem tudtunk kibékülni önmagunkkal és a hatás kölcsönhatás elvére alapozva, azt is kapjuk a világtól, amit mi is mutattunk magunkról.

Tucatnyi félreértésbe botolhatunk így utunk során. Az emberi kapcsolataink hiányosságai, hűen tükrözik, azt, hogy hol tartunk önmagunk megszeretésének útján. Kommunikációs zsákutcáink oka, önmagunk megismerésének és felismerésének hiánya. Mert mindaddig, amíg szerepet játszunk, nem tudjuk kifejezni őszintén azt sem, mit gondolunk önmagunkról és a világról. Ezért a tükrök, amiket mások tartanak elénk, torzak. Egész egyszerűen azért, mert nem látjuk benne valódi arcunkat. Nem is láthatjuk mindaddig, amíg meg nem tanuljuk önmagunkat elfogadni és szeretni. Mindaddig, amíg meg nem tanuljuk kimondani valós gondolataink.