A képzelet világa

A plátói szerelemekről mind olvastunk, hallottunk már. Ismerjük az érzést, milyen sóvárogni valami után, amit nem kaphatunk meg. Ismerjük milyen az, ha azt hisszük szerelmesek vagyunk valakibe, aki nem viszonozza ezt. Találkoztunk már a jelenséggel. Ha máshogy nem is, de valamelyik kötelező olvasmányunk hasábjain biztosan. A képzelet világa is ugyanazon elven alapszik, mint minden plátói érzelem. Feltevéseken, vágyakon, ideákon, melyek csak és kizárólag a mi elménkben léteznek.

Feltevéseink alapjai vágyainkból fakadnak. Ideáink, gyermekkori meséinkből táplálkoznak. Minden gondolatunk, melyet megteremtünk magunknak, érzelemmé válik. Hacsak meg nem fékezzük a felbukkanása pillanatában, hogy képet társítsunk hozzá. Vágyainkkal az a baj, hogy nagyon erős érzelemtöltettel rendelkeznek. Mindegy, hogy negatív vagy pozitív az energia melyet adunk neki, valóságunkká alakul, gondolataink által. Veszélyes terep a képzelet világa. Kontrollálatlanul bármit valóra válthatunk, tekintet nélkül arra, hogy jó vagy rossz az nekünk érzelmi életünkre nézve.

A logikába csomagolt érzelem, mindig bánatot fog okozni. Az azt veszem ki belőle, ami nekem jó hozzáállás egy olyan téves berögződés, melyben képesek vagyunk magunkkal elhitetni azt, hogy ez tesz boldoggá bennünket. Önbecsapásban nagyon jók vagyunk mindannyian. Persze mindent meg lehet magyarázni, és vannak olyanok, akik ezt művészi szintre is képesek fokozni, ennek ellenére azért a valóság magukkal szemben, nekik is az lenne, hogy felismerjék gondolataik mögött rejlő valódi érzelmeik. Menekülni a felelősség elől, a szeretet önmagunkon kívül keresni, lassan örökzöld slágerré válik. Mert hát, mi más lehetne az, mikor plátói érzéseket táplálunk valami vagy valaki után újra és újra?

Az elérhetetlen utáni vágyakozás, önmagunk be nem teljesült része. Kívánni valamit, ami nem lehet valamilyen oknál fogva miénk, olyan, mintha szeretnénk szenvedni. Tagadhatatlan, hogy sokan vagyunk mazochisták. Olyanok, akik vélt vagy valós bűniekért, önmagukat képesek akár egy egész életen keresztül is büntetni. Büntetni mindazért, amit tettek, gondoltak és éreztek valaha. Különböző, válogatott eszközökön és emberi kapcsolatokon keresztül a saját büntető terápiájuk elszenvedői és büntetői lenni egyszerre. Van abban valami keserédes, ha úgy érezzük, most olyan helyzetben vagyunk, amikor lehetőségünk van egyszerre sokat vezekelni.  Azt képzeljük, hogy mintegy felgyorsítva rehabilitációnkat, így meg van az esélyünk arra, hogy pár hét, hónap vagy év után jobban legyünk.

Az igazság ezzel szemben az, hogy sokszor ragadunk bele tévesen olyan helyzetekbe, amiket már a kezdetektől vezeklésnek szántunk. Az, aki szeret szenvedni, mártírt játszani, mindig fog találni vagy kreálni magának egy újabb „büntettet”, hogy tovább tudjon „vezekelni” olyan helyzetekben, melyben kedvére büntetheti magát. Mazochistának lenni, életfilozófia. Nem más ez sem, mint például realistának vagy idealistának lenni. Meggyőződés, gondolkodásmód és érzelmi világ kérdése az egész. Nincs benne semmi más vágy, mint az, hogy a sérült gyerek, aki a már felnőtt testbe zárva lakozik, valahogy kiharcolja azt, amit akar. Az, hogy most az egy tárgy, egy élőlény, vagy egy idealizált álomkép, teljesen mindegy. A lényeg, hogy vágyakozni lehessen valami olyan után, amit jól tudunk, hogy nem lehet mienk.

Szeretni, vágyni a remény egyre csak halványodó sugarát éltetve szívünkben, nem könnyű. Becsapni saját magunkat és bezárni egy olyan világba, ahol mindig vezeklünk, rombolja énképünk. Eljátszani a mártírt, a szenvedőt, a hős szerelmest olyan szerepek magunkra vétele, melyekben áldozatszerepkörben tetszeleghetünk. Sajnálni és sajnáltatni magunkat kicsit olyan, mintha szándékosan vennénk el magunktól a valódi érzelmeink megélésének lehetőségét és ezáltal mindig csak a plátói érzések, uralják gondolataink. Magyarán kiengedjük az irányítást két kezünk közül. Annak pedig mindig rossz vége van. Ugyanis kontroll nélkül nincs, ami megszabná nekünk, hogy miként bánjunk saját magunkkal.