A közöny csendje

Amikor a hallgatás feszíti torkunk, akkor már nagy baj van. Az állandó megfelelni vágyás és az a félelem, mely azért munkál bennünk, mert azt hisszük, ha kimondunk bizonyos dolgokat, akkor mindent elveszítünk, bizony meg tudja fojtani az embert. A gombóc a torkunkban, a meggyőződésünk, mely abból táplálkozik, hogy másokat nem érdekel, mit látunk és gondolunk a világról. Megbénítja hangszálainkat, mikor úgy érezzük, hogy az, ami számunkra fontos, valójában senkit nem érdekel.

Főként azt nem, akit mi szeretünk. A teljes közöny és közömbösség az általunk élt világra olyan teher, mely leblokkolja az embert. A viszonzatlan érzelmek és vágy arra, hogy a másikkal megszerettessük magunkat, olyan illúzió csapdája, melyet mi magunk teremtettünk meg. A szeretet terepe tele van taposóaknákkal. Olyan aknákkal, amik akkor robbannak fel, ha felhagyunk azzal, hogy másoknak megfeleljünk. Elég egy-egy pillanat, egy olyan pont, mikor nem tudjuk visszatartani egónkat és már kész is a baj. Szaltózunk egyet a levegőben, s mi a kimondott gondolataink miatt megsebzetten érünk a földre.

Ruhánk elszakad, arcunk pedig kormos. Nem is beszélve a kisebb-nagyobb horzsolásokról, amiket szereztünk önmagunk kifejezése közben. Hogyan is gondolhattuk, hogy kimondjuk, mit érzünk? Mit vártunk? Talán viszonzást azért, mert egy pillanatra ki mertünk tárulkozni valaki másnak? Amikor folyton úgy érezzük, a másik el akar tolni, végül magunkba fordulunk. Belenyugvást imitálunk, próbálunk megelégedni azzal, amit kapunk, de a csend már akkora méreteket ölt, melybe lassan belefulladunk. Persze ott dübög bennünk néhány kérdés: – Mi értelme szólni, beszélni, hangot képezni, ha nincs, aki meghallja? Minek igyekezzünk elmondani, mit látunk, hallunk, tapasztalunk és érzünk, ha az a másikat egy kicsit sem izgatja?

A közöny a tett halála. Régi igazság. Olyan bénító méreg, melyben agyunk még jár, de szánk már nem válaszol. Olykor úgy tűnik a legjobb taktika a hallgatás. Az, hogy ha úgy teszünk, mintha olyanok lennénk, mint amilyennek a másik gondol. Minek erőltessük magunkat azzal, hogy igyekszünk energiát és időt nem sajnálva a másiknak elmondani mit hiszünk, ha egyszer ő már úgy is elkönyvelt bennünket valamilyennek és betett az ő képzeletbeli közönyös embereket tartalmazó kalapjába? Bele lehet fáradni a küzdelembe is, pláne az olyanba, ahol már eleve eldöntetett milyennek akarnak látni bennünket…

No persze nem fair a másikat okolni saját gyengeségünkért. Az, hogy mit lát vagy éppen hogy mit nem lát bennünk, az az ő víziója rólunk, nem pedig a miénk. Mi akartunk megfelelni annak a képnek. Mi hagytuk, hogy másnak lássanak bennünket, mint amilyenek vagyunk és voltunk is mindig. Mi mentünk bele egy játékba. Sőt, mi fogadtuk el a játékszabályokat is! Mi voltunk azok is, akik annyira akarták a másikat, hogy azért mindenre képeseknek bizonyultunk. Arra is, hogy önmagunkat elnyomjuk és arra is, hogy csendbe burkolózzunk, melyből csak nagy ritkán bújunk elő.

 Minél régebb óta játszunk egy szerepet, annál jobban ragadunk bele egy olyan játékba, melyben nem nyerhetünk. Önmagunk letagadása, hallgatásra ítélése nem járható út, s nem is vezet sehova sem. Vállalni azt, amit gondolunk, olykor nem egyszerű. Főként, ha közöny jön velünk szembe az utcán, s mi nem tudjuk, hogyan kezeljük! Amit adsz, azt kapsz. Még egy régi bölcselet. Ha közönyösek velünk mások, akkor nekünk is meg kell tanulnunk velük szemben közönyösnek lenni? Persze itt szó sincs arról, hogy mindenkinek meg akarunk felelni. Nem mindenkinek! Csak azoknak, akiket mi szeretünk, vagyis csupán néhány számunkra fontos embernek. No de mi van akkor, ha a szeretet nem kölcsönös? Kell küzdenünk valami olyanért, amit a másik nem ad szívesen?

A szeretet vagy van, vagy nincs. Vagy kialakul a másik szívében, vagy nem, és ez ellen, vagy ezért, nem igazán tudunk tenni semmit sem. Hallgathatunk, csendbe burkolózhatunk, letagadhatjuk valós vágyaink és gondolataink, akkor sem történik semmi. A közöny mindig közöny marad, akkor is, ha mi a másikért az életünket is adnánk, hogy szeretete a miénk legyen. Szeretni valakit, valamiért… a régi dal cseng fülünkben. A közöny rosszabb, mint az utálat, mert nincs benne semmilyen érzelem. Talán az egyetlen járható út számunkra is a közöny útja. Mert ha felhagyunk önmagunk elnyomásával és megfelelni vágyásával, talán esélyt kapunk arra is, hogy csak azzal törődjünk, ami fontos. Ezért figyeljünk oda az olyan belső mantráinkra, melyekkel romboljuk énképünk és gondolatvilágunk! Ne hagyjuk, hogy mások közönye bekebelezze személyiségünk, s átterjedjen az általunk élt egész világra!