Mi is az elfogadás? Az biztos, hogy nem egyenértékű a beletörődéssel. Még csak nem is a dolgok lenyelése az, vagy a keserű önmarcangolás, amibe beletartozik az is, hogy másokat vagy a rossz sorsot hibáztatjuk, azért ami velünk történt. Az elfogadás valami olyasmi, ami belső békével párosul. Azért mert megértettük, elfogadtuk, hogy egy dolog, úgy történt, ahogy, s beláttuk az események közben a saját felelősségünket is. Az elfogadás ezért csak feltétel nélkülien valósulhat meg. Ami azért nem azt jelenti, hogy egyet is értünk azzal, ahogy a dolgok történtek.
Spirituális és pszichés megközelítésből levezetve az elfogadás sokszor azért nem valósul meg, mert él bennünk egy ellenállás. Egy dac, egy csak azért is hozzáállás, ami az egónkból ered, s ami mindig párosul egy gyáva magatartásformával. Bizony, sokszor viselkedünk gyáván. Amolyan anyámasszony katonájaként, csak nagyon óvatosan haladunk előre, vagy éppen toporgunk egy helyben egy vélt vagy valós biztonságos terepen, amelyben már ismerjük a lehetőségeink. A félelem a fájdalomtól, ami a változásokkal jár, megbénít bennünket. S ebből az következik, hogy inkább megalkudunk, mintsem hogy változtassunk berögződéseinken.
Pedig, ha szembe néznénk önmagunkkal, tetteinkkel, akkor lenne módunk a felelősség vállalására is. Amikor belátjuk, saját szerepünket egy történés alakulásában, akkor tudunk csak tapasztalatainkból tanulni. Ha elfogadjuk és megértjük, ne adj Isten, ki is mondjuk, hogy gyávák voltunk, akkor megteremtjük a lehetőséget, hogy a következő alkalommal hamarabb felismerjünk egy jelenséget. Persze ehhez ébernek kell lenni a jelenben, s vállalni a változtatással együtt járó fájdalmat is! A változás, a változtatás fájdalommal jár, mindig. Ez nem baj, s nem is kell, hogy menekülésre vagy beletörődésre adjon okot.
A fájdalom, a lélek tisztító tánca. Csak a gyávasággal, kétségbeeséssel, adott esetben saját önzősségünkkel is irigységünkkel való szembe nézés, és azokban elmerülés adhatja meg végső soron, hogy mindezeket átölelve elfogadjuk a változás/változtatás szükségességét életünkbe. Nem lehet és nincs is mód örökké boldognak, elégedettnek lenni. Arra azonban van lehetőség, hogy a jelen pillanatban élve úgy döntsünk, hogy pozitív gondolatvilágot építünk fel magunknak, s elfogadjuk mindazt, amit az élet hoz, vagy éppen amibe önmagunkat sodortuk a saját felelősségünk tudomásul vételével.
Azért azt fontos leszögezni, hogy az elfogadás, még mindig nem jelenti azt, hogy meg kell alkudnunk úgy az életünkkel, ahogy az van. Igenis tudni kell új célokat kitűzni (vagy éppen a régi, elfeledetteket, elővenni) és tenni azért, hogy ezek megvalósuljanak. Elfogadni itt azt jelenti, hogy elfogadjuk, azt, ami van. Még pedig azáltal, hogy felismerjük, miért vagyunk ott és azzal, akivel éppen vagyunk, de ha nem érezzük jól magunkat így, akkor azon merünk is változtatni. Vagyis az elfogadásba beletartozik a jónak és rossznak definiált történések létjogosultsága is, ami életünk és jellemünk fejlődéséhez elkerülhetetlen.
Sokszor az elfogadás miatti ellenállás az irányítás feletti uralom elvesztésének félelmére utal. Sokan vagyunk, akik mindent és mindenkit irányítani akarnak, tudatosan vagy tudat alatt. Ugyanis, mindaddig, amíg a gyeplő a mi kezünkben van, azt hisszük van szabad választásunk. Azt észre se vesszük közben, hogy megint csak egy szorongás az oka annak, hogy miért várunk mindig, mindent másoktól, ahelyett, hogy vállalnánk önálló, független emberként magunkért és döntéseinkért a felelősséget. Persze irányítani mindig az ego akar. Az ego az, aki azt hiszi, ha elengedjük a gyeplőt és elfogadjuk, azt, ami van, akkor nem tesszük meg mindazt, amit lehet egy adott lehetőségért.
Pedig ez sem más, mint egocentrikus énünk jajkiáltása, ami így hangzik: de akkor mi lesz velem? Ha elfogadjuk, hogy bizonyos dolgok nem úgy történtek, mint ahogy szerettük volna, az nem gyávaság, vagy beletörődés, hanem a felelősség vállaláson keresztül, megbékélés az adott helyzettel. Bátorság kell ahhoz is, hogy beismerjük, hogy mit tettünk vagy mit nem tettünk meg. Ezért az elfogadáshoz az is fontos, hogy megbékéljünk önmagunkkal, a jó és rossz döntéseinkkel, a pozitív és negatív tulajdonságainkkal együtt. Másként nem lehet megérteni, miben hibáztunk, sem az ezzel járó szomorúságot átölelni, s úgy dönteni, hogy éberek leszünk a következőkben. Mint ahogy felépíteni sem lehet nélküle egy olyan gondolatvilágot, ahol nem címkézünk fel semmit, hanem készen állunk mindannak a befogadására, amivel találkozunk életünkbe.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: