Nem kellesz eléggé! Ez az a mondat, ami így, ebben a formában nem hagyja el szinte senki száját. Pedig, nagyon nagy segítség lenne ahhoz, hogy le tudjunk számolni bizonyos illúziókkal, amik azért élnek bennünk, mert azt hisszük, hogy még tudunk tenni valamit azért, hogy valakinek a szívébe beköltözzünk.
Ilyen helyzetet teremt például az, mikor az egyik fél többet akar, mint a másik. Mikor az egyik csak jól érzi magát, vagy az éppen hiányzó testi és/vagy lelki szükségleteit óhajtja valahogyan kielégíteni addig, amíg el nem jön az a személy, akiért aztán ő is apait-anyait belead. Na, általában olyankor lesz a másik fél lapátra téve. Az, aki a szívét tálcán kínálta, aki küzdött körömszakadtáig, hogy aztán úgy dobják félre, mint egy használt rongyot. Betöltötte szerepét, nincs rá már szükség, ezért ő és az illúziói kereshetnek más célpontot maguknak. Már, ha tud. Ha önbecsülése nem szenved akkora csorbát, hogy aztán a padlóról biztosan ne tudjon egy jó ideig felállni…
Persze, az igazság az, hogy az esetek túlnyomó többségében, az illúziókat dédelgető fél, elméleti szinten tisztában van vele, hogy a helyzet, nem stimmel. Érzi, hogy csak ad és ad, de a másik csak elfogadja, azt, amit feléje oly hevesen nyújt neki. Ám a szeretetéhsége olyan erősen köti gúzsba elméjét, hogy már nem képes józanul ítélkezni maga felett. Átveszi az értelem helyét egy rögeszme, ami a másik szívének elnyerésére kényszeríti. Ez pedig olyan eredménnyel jár, hogy olyanra pazarolja idejét, álmait, energiáit és szívét, aki azt sosem fogja értékelni. Vagy legalábbis nem úgy, mint ahogy azt szeretné, s főként, nem ugyanabban a formában. Elképesztő mennyi elvárással érkezünk egy-egy kapcsolatban. Mennyi illúzió, mennyi elfojtott vágy okozza vesztünk, mikor olyan karjaiba kötünk ki, aki ezt nem is igazán akarja. Nyílván egy ilyen helyzetben (mint minden másikban is), mind a két fél hibás. Az álmodozó, mert nem akar felébredni, holott látja, hogy álma csak az övé, s az is, aki nem ébreszti fel (vagy legalábbis nem elég konkrétan), a másikat képzelgéseiből.
Elvégre ki ne élvezné, hogy rajongásig szeretve van? Ki az, aki nem hagyná, hogy valaki szeretetével elárassza, anélkül, hogy ő bármit is viszonozna? Valószínűleg rá is vágjuk kapásból, hogy a jó szándékú ember. Akiben van annyi becsület, hogy nem engedi a másiknak, hogy olyanra pazarolja energiáit, aki nem tudja igazán azt értékelni. Lássuk be, ilyen korrekt ember, nem túl sok rohangál az utcán. Mindannyinkban van, kisebb-nagyobb mértékben szeretetéhség, amely miatt kapva kapunk az alkalmon, mikor valaki önként és dalolva szeretetettel szívében fordul felénk. S bár olykor felsejlik valamelyest egyfajta bűntudat a szeretet viszonzatlansága miatt, de mindaddig, amíg nem jön valaki olyan, akiért mi is bőségesen adnák szeretetünkből, többnyire ezt nem kezdjük feszegetni. A világ, s benne mi emberek, elfajult jellemvonásokat öltöttünk magunkra. Hazudunk, elviselünk, elfojtunk, görcsölünk, szenvedünk, hogy egyszer szeretetünk viszonzásra találjon.
A szerető szív, ha túl sokáig ad másoknak viszonzás nélkül, végül lassabban kezd verdesni. Egyre inkább csak az életben maradásra fókuszál, s mikor a másik szív végleg elfordul felőle, akkor kezd el vérezni. No persze a drámaiság, egy ilyen helyzetben, szinte törvényszerű. Hogyan is lehetne másként olyan nyilvánvalóan szenvedni, ha nem látná ezt rajtunk mindenki? Hogyan esne meg valaki másnak a szíve rajtunk annyira, hogy sikerüljön elérni, hogy egy kicsit sajnáljon? S sajnálatból engedje nekünk, hogy szeretetünket most rá árasszuk? Ördögi kör a nem kellesz eléggé állapota. Aki egyszer belekerül, annak oka van, méghozzá az egyén önszeretetének hiánya. Miért gondoljuk azt, hogy a szeretetért mindig tennünk kell valamit? Mi az oka? Miért futunk olyan szekér után, aminek esze ágában sincs bennünket néhány óránál tovább magán tartania? Az ok természetesen prózai. Valahol a gyermekkorunkban található. A játékok korszakában, amikor elképzeltük milyen lesz felnőni és szeretni, s ahol utánozni kezdtük szüleink kapcsolatát is. Illúziókat gyártottunk, sajnos, hibás alapokra helyezve. Azért, mert nem láttuk mi a valóság, s azt, hogy egy álomvilágban élünk….
Kommentek