Álarcba takarózott életek

Vannak emberek, akik olyan megtévesztő és sokféle álarcot képesek magukra ölteni, amennyit csak akarnak. Meggyőzően adják elő minden egyes önmaguk, amit rendre el is hisznek nekik a velük találkozók. Mondhatni mesteri szintre emelték mások megtévesztésének képességét. S mindez azért lehetséges, mert minden egyes maszkot, amit arcuk elé tartanak, a magukénak is éreznek.

Ez persze nem összekeverendő azzal, amikor egy ember többféleképpen nyilvánul meg. Ő nem visel maszkot, hanem vállalja önmagát gondolataival és érzéseivel. Vele ellentétben az álarcot hordó csak úgy csinál, mintha önmaga lenne. S ezzel nem csak másokat, hanem saját magát is megtéveszti, természetesen. Minél több maszkot hord annál inkább el is felejti valódi énjét. Minél tovább ragad bele egy-egy személyiségbe, annál messzebbre kerül attól, aki ő valójában…

Mint mindennek, ennek is megvan az oka. Trauma, fájdalom, önmagának elfogadásának hiánya és így tovább. Sok mindenre rá lehet fogni, hogy mit, miért teszünk. A kérdés ezért nem is a miért, hanem, hogy meddig akarunk úgy élni, hogy maszkra maszkot halmozzunk fel valódi arcunk elé? Minél több álarcot hordunk, annál nehezebb lesz tőlük megszabadulni. S persze minél több embernek mutatunk hamis képet, annál inkább magunkra maradunk. Senki sem kíváncsi, egy önmagát is megtagadó emberre. Mindenki megérzi ösztönösen előbb vagy utóbb, hogy bár az álarc hitelesnek tűnik, de valami még sincs rendben a viselőjével.

Amikor pedig eljön az a pont, hogy csak a maszkok maradnak meg nekünk, akkor más útra lépünk. ismeretlenek közé megyünk, s ott újra villogtatjuk hamis énjeinket. Mindaddig, amíg végül ott is meg nem bukunk. Elvégre, ha nem tanulunk a hibákból, azok addig ismétlik magukat, amíg végre másként nem viselkedünk. Van, aki azért kezd maszkot hordani, hogy elrejtse bánatát. Van, aki azért viseli, mert nincs kibékülve önmagával igazán. Van, aki csak játszani akar még egy kicsit mások érzelmeivel, s van, aki csak azért hord álarcot, mert már nem emlékszik milyennek is kellene lennie. Bármit is vélünk a kiváltó oknak, valójában önmagunk elől menekülünk. Azért mert már nem bírjuk elviselni azt, akivé lettünk. Tiszta lapot akarunk, amibe úgy hisszük egy újabb személyiség is kerülhet. Pedig az nem más, csak egy ostoba elképzelés arról, hogy tehetünk úgy, mintha nem fájna nekünk semmi sem.

A tapasztalatok azért vannak, hogy tanuljunk belőlük. Nem kell rejtegetni a múltunk, sem a rossz döntéseink, de nem is kell fennhangon beszélni róluk. Szembe kell néznünk azzal, hogy mit tettünk az életünkben. Akkor is, ha azt hisszük, bizonyos dolgokért nem mi vagyunk a felelősek! Az igazság, hogy mindenért felelősséget kell vállalnunk. Azért is, hogy maszkot hordunk és azért is, mert nem vagyunk hajlandóak tanulni a hibáinkból. Az élet mindig tálcán kínálja számunkra a legjobb megoldást! Ahhoz, hogy önmagunk legyünk, álarcok nélkül, úgy ahogy vagyunk. Persze ehhez nem árt lefejteni magunkról minden egyes maszkunk. Kezdve a legelsőtől, s utána gondolni, miért is húztuk azt magunkra. Csak a kiváltó okkal való szembe nézés és elengedés tudja eltávolítani az álarcot! Csakis a döntés, hogy nem rejtegetjük önmagunk előtt, mi az, ami „színjátszásra” ösztönzött!

Persze sosem kellemes azzal szembesülni, hogy hazudtunk. Hazudtunk másoknak, s ami még rosszabb önmagunknak is. Elnyomni próbáltunk egy-egy fájdalmas emléket, s azt az ént, aki szeretni akart, de pórul járt érte. Menekülni akkor szoktunk magunk elől, mikor már nem tudjuk elviselni azt, akivé lettünk. Amikor már képtelenek vagyunk a tükörbe nyugodt szelíd mosoly keretében tekinteni. A bűntudat, a bánat, a harag, a kétségbeesés táptalajai egy-egy maszknak. S a tudat, hogy rosszat tettünk, hazudtunk, csaltunk. Hazudtunk azért, hogy ne kelljen többet szenvedni. Csaltunk, mert fontosabb volt önmagunknak jót tenni, mint belegondolni, mit jelentene ez a másik félnek. Kapzsiságunk az élet élvezésére távolít el valódi énünktől. Attól, akinek vannak tiszta elvei és érzései.

Az álarcok, ezeket a csalárd tetteket hivatottak leplezni. Hazugságot, csalódást, bánatot, be nem teljesült remények romjaiban botorkáló megtört énjeinket igyekszenek takargatni. Úgy hisszük egy-egy gondosan elkészített maszk képes elfedni valós lényünket. Azt, akit megtört az élet és másokét is tönkre tette. Sokszor viselünk azért álarcot, mert úgy hisszük, azt, akik valójában vagyunk, nem lehet szeretni. Ez pedig minden indok közül, a legnagyobb hülyeség. Senki sincs, aki nem vétett volna hibát. Ki kisebbet, ki nagyobbat, de mi emberek sosem voltunk, vagyunk és leszünk tökéletesek. Abban nem is lenne semmi pláne. Elvégre mit kezdenénk az életünkkel, ha nem tapasztalnánk meg önmagunk különböző formákban?