Érzelmi intelligencia

Mi is az érzelmi intelligencia? Valami olyasmi, ami nem azonos az értelmi képességekkel. Sokkal inkább egy ember érzelmi érettségének kifejezője, amiből sokan hiányt szenvednek. Az arany középút, melyben sem lebecsülni, sem túlbecsülni nem szoktuk az érzéseket nagyon ritka jelenség. Egyikünk túl érzékeny, másikunk majdhogynem érzelmi analfabéta, vagyis alig vannak már az olyanok, akik tudják az érzelmeket a helyén kezelni.

Az érzelmi intelligencia egyik legfőbb ismérve pedig ezt is takarja. Aki fel, és kiismeri érzelmi reakciót, csak az tartja az életét igazán kézben. Persze ehhez egy jó nagy adag önismeret kell, amibe beletartozik jelen esetben az önkritika is. Mint ahogy a gondolatok kordában tartása, és az éberség is, mikor elszabadul egy negatív érzés. Minél jobban ismerjük, szeretjük és elfogadjuk magunkat érzelmeinkkel együtt, annál jobban vagyunk képesek erre másokkal szemben. Ebből kifolyólag csak az tud igazán együtt érző és megértő lenni embertársaival, aki saját magával is az. Mindannyinknak vannak rosszabb napjai, amikor a hullámok össze csapnak a fejünk felett. Ám aki egészséges érzelmi világgal rendelkezik, az az ilyen helyzeteken egy kis idő után tovább lendül, miután valahogyan feldolgozta, (jobb esetben el is fogadta és meg is értetette) fájdalma és szorongása okát.

Sajnos, a tapasztalat azt mutatja, hogy egyre kevesebben képesek erre a manőverre. Sokan ragadnak le és esnek mély depresszióba az alacsony vagy nagyon is magas érzelmi intelligenciájuk hatására. Az érzelmi analfabéta azért, mert a félelmen és a szorongáson kívül szinte semmilyen érzelmet nem ismer fel és ki sem tud fejezni, a hiperérzékeny személy azért, mert olyan radarrendszere van, amivel minden érzelmi ingert környezetéből felfog, megél és átérez. Mindkét esetben az egyén kint reked a társadalom peremén, az előbb említett okok miatt, mert a gondolatok és az érzelmek kapcsolatának felismerése nem jön létre. Nem meglepő módon, az ideális állapot a két szélsőség között van. Ott, ahol a gondolat és érzelem összefüggésének beazonosítása teret nyer. Persze ez korántsem egyszerű feladat, hiszen az érzelmeket megélni és tudni, hogy mit kellene éreznünk, nagyon nem ugyanaz. Nem véletlen, hogy e két szélsőségből egyre több ember kerül ki. Mert, ahogy megszokhattuk már, e fajta érzelemmentes vagy épp érzelem dús világ a gyermekkori tapasztalatokból, s ezáltal szüleink neveléséből vagy éppen nevelésüknek hiányából fakad.

Amit nem árt tudni, az az, hogy az érzelmi analfabetizmus, tanult dolog. A csecsemő sír, mikor valamire szüksége van, legyen szó ételről, tiszta pelenkáról, vagy éppen az anyja szerető öleléséről. Ha a kezdetekben ezen igényei nincsenek kielégítve a gyermeknek, s nem tapasztalja meg a szerető gondoskodást, megtanul érzéketlenül létezni. A szeretet és törődés hiánya végül, egy érzelemmentes embert nevel a túlélésre, ekképpen. Vele szemben a hiperérzékeny személy az esetek 20%-ban egy vele született idegi rendellenességben szenved. Ez felfokozottabb érzékelést jelent a nagy átlaghoz képest, mindenre, ami történik, mint abban az esetben is, mikor egy traumatikus esemény váltja ki ezt a képességet az egyében. Azáltal, hogy erőteljesen rá tud hangolódni mások frekvenciájára, a túlélési képességét igyekszik növelni. Ezért aztán elmondható mindkét szélsőségről, hogy viselkedésük, az életben maradásukat segíti.

Az, hogy hogyan vagyunk képesek az ilyen emberekkel bánni, már a saját érzelmi intelligenciánktól függ. Van, aki lehetőség szerint kerüli őket, vagy ha nem tudja, akkor igyekszik bagatellizálni a másik „szenvedéseit”. Pedig megértőnek, türelmesnek lenni és szeretettel fordulni egymás felé, nem kellene, hogy luxus legyen. Én úgy hiszem, pont az a luxus, hogy ha nem veszünk tudomást a tőlünk különbözőről, s elfordítjuk fejünket csak azért, mert olyannal találkozunk, amit nem értünk és/vagy nem ismerünk. Sokan vagyunk elfoglalva saját bajunkkal. Nem igazán akarjuk még a másik problémáit a nyakunkba. Pedig mikor másoknak segítünk, sokszor önmagunkon is segítünk egyúttal. Hiszen azért vagyunk itt, hogy megtanuljuk szeretni feltétel nélkül önmagunkat, ami egyenes út a többiekkel való szeretetteljes bánásmódhoz.