Nemrégiben egy video járta körbe az internetet. Embereket szólítottak meg az utcán, hogy elmondják nekik, hogy milyen gyönyörűek. Az összes mogorva arc felvidult. S a váratlan elismeréstől mosolyra fakadó arcok, valóban megszépültek.
A kisfilm két szempontból is elgondolkodtató. Egyrészt azzal kapcsolatosan, hogy mennyire nagy befolyást gyakorol ránk, akár egy vadidegen ember véleménye is, másrészt arról is árulkodó mindez, hogy mekkora szükség van önmagunk olyannak való elfogadására, amilyenek vagyunk. Egyediségünk, egyéniségünk, testünk, arcunk elfogadásának vetületében mind mosolygósabbak és általa (még) szebbek lehetnénk. Ami azért is lenne jó, mert éppen elég nagy gondok vannak e nélkül is a világban, s ha hajlamosak vagyunk rágódni, belekomorodni dolgokba, akkor az önelfogadás által eltudnánk azt is fogadni, ami körülöttünk zajlik.
A videón egyértelműen látható volt az, hogy minden megszólított ember rendkívül mogorva ábrázattal fordult oda a kamerához. Az egy dolog, hogy sokan nem szeretik a piackutatókat és tévéseket, de ezekről az emberekről szó szerint az rítt le, hogy felhők gyűlnek felettük. Békétlenségük arcukra volt írva. Ami szerencsére egy időre biztosan el is vonult, ahogy a váratlan elismerés kizökkentette őket, negatív világukból. Kicsit rémisztő belegondolni abba, hányan vannak/vagyunk, akik elég komoly önértékelési zavarokkal küzdenek. S itt nem a tipikusnak mondható „hájas/csúnya/buta vagyok” hisztire gondolok, hanem a valódi problémákkal hadakozókra.
Az olyanokra, akiket érzelmileg és vagy tettlegesen bántalmaztak gyerekkorukban. Akik elhitték, hogy kevesebbek, mint mások, s ettől felnőtt korukra sem tudtak elvonatkoztatni. Ráadásul a szépségcentralizált világkép, melyet a nagy Photoshop isten is elősegített, se sokat javít helyzetükön. Sem az, hogy a médiának köszönhetően skatulyák lettek felállítva (konfekcióméret, mellbőség, hajhossz, stb. alapján) arról, hogy mit jelent ma szépnek lenni. Sajnos a tucat lányok/fiúk tömeges jelenléte a hű bizonyíték arra, mennyien bedőltek ennek. Hogy milyen befolyásolhatóak vagyunk arról, mit látunk abból, ami a tükörben megjelenik előttünk.
A kisfilmre visszatérve egy igen fontos üzentet tartalmaz. Nevezetesen arról, hogy az öröm, a pozitivitás önmagunkkal szemben, mennyit számít abban, hogy hogyan érezzük magunkat a bőrünkben. Ami persze csak őszinte, szívből jövő önelfogadásból származhat. S egyetlen mondatból, amit időnként nem árt elmondani a tükörbe pillantva magunknak: – Szép vagyok, úgy ahogy vagyok. S egy mosollyal körbe is öleljük ezt a kijelentést. Ezzel megadva magunknak azt az elismerést, amit ha minden nap gyakorlunk, akkor elősegítjük önszeretetünk gyakorlását is.
Van, akinek ebben a legtöbbet egy egész éves „tükörterápia” segít. Esetünkben ez abból áll, hogy naponta negyed órát áll/ül a tükör előtt, a delikvens hogy szemügyre vegye magát. Na, nem becsmérlő szándékkal, hanem pontosan azért, hogy önmagában meglássa a szépet, ezzel átadva a helyet az elfogadásból fakadó önmegbékélésnek. Reálisan persze, nem légvárakból építkezve. Úgy, hogy hajlandók vagyunk elismerni a narancsbőrt és a szarkalábakat is, amiket terhesség alatt, helytelen táplálkozással, vagy csak szimplán az idő előrehaladásával szereztünk be magunknak.
Mosolyogva nézve a tükörbe. Szeretve magunkat minden külső jellegzetességünkkel együtt. Azt is elfogadva, hogy nem vagyunk tökéletesek. Azt is belátva, hogy pont tökéletlenségünk az, ami miatt szépek vagyunk, úgy, ahogy vagyunk. Leginkább persze mosollyal arcunkon. Azért, hogy egyszer mi tudjunk oda menni valakihez, s azt mondhassuk neki, gyönyörű vagy, úgy ahogy vagy.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: