A tudat nem tesz különbséget, múlt és jelen között. Csak érzékel, s egy-egy gondolat nyomán, beindít egy úgynevezett triggert bennünk, melynek hatására, azonosulunk mentálisan és érzelmileg egy régmúlt eseménnyel. Újra éljük, ugyanúgy, mint akkor. Érzelmi sebet aktiválva, befolyást gyakorolva jelenünkre úgy, hogy visszatükröződik cselekedeteinkben, mindaz, amivel hadakoztunk a múltban. Egy- egy érzelmi sérülés felettébb alattomosan bújik meg. Hétköznapi semmiségekben ölt testet, olyan helyzetekben, ahol a kelleténél hevesebben reagálunk valamire/valakire. Látszólag persze a jelen pillanatból leképezve. Hiszen nem vagyunk tudatában annak, hogy mindaz, ami elménkben játszódik, immár csak a múlt része. Nem kellene, hogy a jelenünket befolyásolja, ezzel palástolva a valódi problémát és etetve fájdalomtestünket.
Éppen ezért is olyan fontos, hogy meggyógyítsuk érzelmi sérülésünket. Elvégre, amíg elutasítjuk, elnyomjuk, letagadjuk őket, nem tudunk teljes életet élni. Mert hiába piszkáljuk egy-egy seb felszínét, ha nem mernünk lejjebb ásni. Addig, amíg rá nem lelünk a valódi sérülés gyökerére, addig esélyünk sincs a gyógyulsra. Ezért az első lépés az, hogy tudatosísuk majd megértsük az alap problémát. Ahhoz, hogy elkezdjünk dolgozni érzelmi sérüléseinkkel, fel kell ismerni, miért okoz valami/valaki frusztrációt, haragot, feszültséget, féltékenységet, fájdalmat nekünk. Legyen az bármennyire bagatell is, minden valószínűség szerint egy mélyebb sebből indul, éppen ezért, hogy eljussunk a valódi sérülés gyökeréig, először meg kell érteni, mi hívta elő belőlünk a negatív érzést.
Ha ezen túl vagyunk, tudunk felelősséget is vállalni magunkért az adott történésben. Belátva viselkedésünk, elfogadva szerepünket, abban, amivel érzelmi sebünk kinyílt újra, fontos lépés ehhez. Felvállalva érzelmi reakcióinkat, tudva, hogy felelősségünk van mindenben, amihez közünk van, lehetőséget teremt ahhoz, hogy feladjuk a sértett egót magunkban, ami pedig régi, berögzült viselkedésmódokkal való leszámolást is jelent. Érteni, hogy egy régi sebet dédelgettünk, lehetőség ahhoz, hogy megtegyük a következő lépést: Szembe nézni múltunkkal, úgy, hogy nem süllyedünk el benne. A legtöbben azt hiszem, itt hasalunk el. Mert amikor beránt bennünket egy emlék a múlt örvényébe, akkor a tudatunk és vele racionalitásunk, elveszik.
Pedig csak ennek a lépésnek nyomán léphetünk át a negyedik szintre. Oda, ahol már tudatosan tapasztaljuk meg érzelmi és mentális reakcióinkat, de csak szigórúan külső szemlélőként. Ugyanis ha erre képesek vagyunk, akkor könnyen fel fogjuk ismerni érzelmi sérülésünk gyökerét is. A kiváltó ok ismeretében aztán már éber tudattal térhetünk vissza a jelenbe, azzal a jóleső érzéssel, hogy ismerjük a miértekre a valódi válaszokat is. Azáltal, hogy megfigyelve és ítélkezés nélkül megértjük milyen mintákat hozott létre elménkben egy-egy érzelmi sérülés elkezdődhet a felépülés. Kiismervén egy-egy érzelmi sérülés mechanizmusát, egyre jobban megértjük magunkat is. Egy-egy triggerhez tudatunk vészjelzőt biggyeszt. Mely abban a pillanatban, amikor reaktiválódik egy trigger, riaszt, hogy ne léphessünk fájdalomtestünkbe.
Amikor a tudatunk visszafordul a múltba, szinte biztosra vehetjük, hogy mentális és érzelmi egészségünk károsodott. Egónk dominál, valódi énünket elnyomva. Hiszen minél kevesebb tér marad meg a valódi énünk kifejezésének, annál messzebb vagyunk a gyógyulástól. Ez pedig beszűkült tudatot eredményez, szemben a nyitott elmével, vagyis az egónknak egyre nagyobb a hatalma felettünk. Érzelmi sérüléseink meggyógyításával azonban, lehetőségünk nyílik egy minőségi élet kialakítására. A megértésen, felelősség vállaláson, a múlt szembe nézésén, a tapasztaláson és a felépülésen keresztül begyógyítjuk, s eltüntetjük a sérüléseket, amik eddig korlátoztak bennünket. Persze éber tudattal, elemző, és empatikus magatartással! Megtapasztalva, kiismerve gondolati és érzelmi mintáinkat, azért, hogy megszülethessen egy érzelmileg és mentálisan egészséges ember, a holnap számára.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: