Vannak, akik rajongásig imádják munkájukat. Mások, alig képesek pár szónál többet kinyögni arról, ami életük nagy részét kitölti. Előfordul, hogy az, amiért valaha lelkesedtünk, már nem elégíti ki törekvéseinket. Mivel mindenki változik, nem árt olykor számot vetni azzal, hogy lelkesedünk e még azért, amit csinálunk, vagy legszívesebben valami újba kezdenénk helyette. Ennek eldöntésére pedig vegyük szemügyre melyek, azok a tipikus jelek, amik arról árulkodnak, hogy még szenvedéllyel végezzük munkánkat!
– Hasonló értékrenddel és érdeklődési területtel rendelkező emberekkel alkotott közösség. Ez általában ott kezdődik, hogy beazonosítjuk, milyen értékeket képviselünk. Mik azok a dolgok, helyzetek, körülmények, amelyek a legnagyobb örömmel és elégedettséggel töltenek el bennünket. Az olyan értékek mérvadók, amik a legnagyobb kihívások közepette is biztonságot nyújtanak számunkra. A családi háttérben, baráti kapcsolatokban, függetlenségben vagy éppen a csapatmunkában való aktív részvételben megtapasztalt erősségeinkre kell itt gondolnunk.
– Magabiztosan végzett munka. Amikor arról beszélünk, ami igazán fontos számunkra, avagy, ami szenvedélyt kelt bennünk, hajlamosak vagyunk negatívan is megbélyegezni önmagunk kapacitását. Ezért figyeljünk arra, hogy amikor arról mesélünk, ami iránt lelkesedünk, kerüljük a negatív megjegyzéseket (pl.: Nem vagyok benne elég jó.) Inkább kérdezzünk meg másokat, akik szenvedéllyel végzik munkájukat, hogy ők hogyan csinálják. Igyekezzünk tanulni tőlük és saját javunkra fordítani, azt, amit hasznosnak vélünk ahelyett, hogy ócsárolnánk magunkat.
– Kiegyensúlyozott munka és időbeosztás. Amennyiben a munkánk egyben a szenvedélyünk, akkor nem kerül különösebb erőfeszítésünkbe harmóniába lenni feladatainkkal. Elég időt szánunk rájuk, s nem fecsérelünk értékes perceket például a közösségi hálón való böngészéssel. Ha még nagyobb erőbedobást igényel tevékenységünk, akkor ahhoz, hogy plusz időt spóroljunk, figyeljük meg, hogy mik azok a szokások, amik zavarják az összpontosítást. Vegyük górcső alá napi rutinunkat, időbeosztásunkkal együtt, hogy lássuk, valóban kellő időt szántunk e munkánkra, s olyan prezentációt adunk ki kezünkből, ami elégedettséggel tölt el bennünket a nap végén.
– Hajlandóság mások véleményének meghallgatására. Gyakoroljuk a nyitott elmével való társalgást. Attól, hogy a munkatársunk/ főnökünk nem ért velünk egyet bizonyos dolgokban, vagy más nézeteket vall, az még nem ok arra, hogy ne hallgassuk meg, vagy méregbe guruljunk. Nem szükséges mások elvárásai előtt fejet hajtani, de nem árt minimalizálni a stressz faktort olyankor, amikor valami olyanba szólnak bele, amit mi a legjobb tudásunk szerint szeretnénk végrehajtani. Ehhez persze nem árt levetkőzni a teljesítménykényszerből fakadó szorongást. Elvégre „Csak az nem hibázik, aki nem csinál semmit sem.” S csak az nem téved, aki nem is próbálkozik.
– Mentális állapotunk figyelembevétele. Árulkodó lehet mentális állapotunk is. Ugyanis bármennyire is lelkesedünk feladatunkért, jó, ha tudjuk, hogy elménk csupán 90 percig képes tudatosan figyelni arra, amit csinálunk. A következő fél órában már a tudattalanunk dolgozik, tehát ilyenkor érdemes kicsit kinyújtóztatni magunkat, inni egy kávét. Rendszerint automatikusan ráérzünk, hogy mikor kezdünk belebonyolódni egy feladat megoldásába, de sokan ekkor még erőltetjük a folytatást. Azért, hogy ezen a ponton hamar túl tudjunk lendülni, tudatosítsuk magunkban, hogy ilyenkor vagyunk egy kilencven perces ciklus végén, amit, ha módunkban áll, felhasználhatunk egy lélegzetvételnyi szünetre, hogy teljes erőbedobással folytassuk utána, azt, amit csinálunk.
– Negatív érzéseink kordában tartása egy nagyobb ügyért. Csapatban való részvétel esetén, őszintén beszélünk felmerülő aggályainkról. Bízunk a többiekben, s abban, hogy a felmerülő problémákat együttesen képesek vagyunk megoldani. Figyelünk arra, amikor valami miatt irigyek vagy bosszúsak leszünk. Mert tudjuk, hogy amikor bosszankodunk valamire/valaki miatt, az általában abból fakad, hogy máshol kevesebb a felelősség, szabadabban lehet dönteni egyes kérdésekben, mint nekünk. Sokszor (tudat alatt) arra vagyunk a legféltékenyebbek, ami a legnagyobb szenvedélyt váltja ki belőlünk.
– Egoista megnyilvánulások kerülése. Képesek vagyunk félrerakni az egót, ha a munkánkról van szó. Megtanultunk különbséget tenni a véleménykülönbség, a személyes támadás, a véleménykinyilvánítás és a kritika között. Nem engedjük, hogy egónk miatt a csapatmunka vagy a személyes reputációnk eredményessége csorbuljon, mert kellő időt tudunk rászánni a feladatunkra, s tudjuk, hogy mindent megteszünk, ami tőlünk telik, s ezért nem sértődünk meg mások véleményén/kritikáján, mert képesek vagyunk építő jellegű megfigyeléseknek elkönyvelni mások észrevételeit.
Amennyiben nem élvezzük, azt, amit csinálunk, akkor nem tudunk iránta lelkesedni se. Ha pedig nem tudunk szenvedélyesek, lenni benne, akkor legyünk őszinték magunkhoz és valljuk azt be. Sosem késő újrakezdeni! Ha pedig úgy találjuk, hogy még mindig szenvedéllyel végezzük hivatásunk, akkor ezeknek a pontoknak a segítségével, még nagyobb produktivitásra tehetünk szert. Bármelyik is a végkövetkeztetés, egy dolog biztos, életünk nagy részét a munkahelyünkön töltjük! S ha már így van, akkor legalább élvezettel legyünk ott, ne csak kötelességtudatból.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: