Mindannyian mások vagyunk. Bár egy tőről fakadunk, mégis, különböző módon érzékeljük a világot, ami egy családon belül fokozottan nehezíti az együttélést, a megértést és egymás elfogadását. Főként, ha eltérő a világszemléletünk és más életutat járunk, mint amire eredetileg szántak bennünket. A feszültség olykor a mélyben lappang és nem is vagyunk igazán tudatában. Mindaddig, amíg egy triggert be nem kapcsol nálunk valaki, ami aztán felszínre hozza sérelmeink.
A trigger ilyenkor egy láthatatlan kapcsoló, amely beindít egy olyan mechanizmust bennünk, amitől visszarepülünk az időben és dacos, dühös gyermekekké válunk. Olyanokká, akik csak sértéseiket, sérelmeiket, akarják a másik fejéhez vágni, ezzel is provokálva egy összecsapást a család többi tagjával. Persze a fájó pontok nyomkodása meghozza az eredményt. Kezdetét veszi egy végtelen harc, melyben az összes sérelem terítékre kerülhet egy családi látogatás alkalmával (ha nem vigyázunk).
Szinte mindenkinek vannak be nem teljesült érzelmi kívánságai szüleivel, testvéreivel szemben. Sokszor, még akkor is ki akarjuk csalni apánk elismerését, anyánk jóváhagyását, mikor már rég felnőttünk. Előfordul, hogy kimondatlanul is azt érezzük, hogy csalódtak bennünk, bizonyos döntéseink végett. Éppen ezért mindent bevetünk, hogy a hőn vágyott reakciót kicsaljuk belőlük. Ha őszinték akarunk lenni magunkkal, akkor muszáj azzal szembe nézni, hogy erre nincs szükségünk. Nem kell senkinek a jóváhagyása, elismerése, hogy mi szeretethetőnek érezzük magunkat és biztosnak döntéseinkben.
Figyeljünk arra, amikor negatívan reagálunk arra, ha valaki „nem változik”, vagy „nem érti” mit próbálunk tudtára adni. Csak azért, mert családunk nem azon a szinten van bizonyos dolgok belátásában, mint mi, még nem ok arra, hogy visszaforduljunk mi is egy régebbi reakciómintához. Ehelyett inkább gondolkozzunk el, mi az, ami miatt ekkora ellenállást tapasztalunk magunkban valójában, családtagjaink valamelyikével szemben, és igyekezzünk azt meggyógyítani.
Minden egyes alkalommal, mikor elvárásokat táplálunk, az egy ki nem mondott, de jól érzékelhető terhet ró ki másokra. Éppen ezért, távolítsuk el magunkból az olyan elvárásokat, amik arról szólnak, mint például, hogy hogyan kellene viszonyulnia hozzánk anyánknak. Nem vagyunk már gyerekek, jó, ha tudomásul vesszük, hogy csak mi tudjuk a másokhoz való viszonyulásunkat megváltoztatni.
Nem tartozunk felelősséggel másokért. Sem a fiatalabb testvéreinkért, sem anyánkért, sem apánkért. Az, hogy mit tesznek, az az ő dolguk. Mint ahogy az is, hogy hogyan élik mindennapjaikat, s milyen függőségekkel küzdenek. Senki és semmi nem felelős ezért, csak is ők. Ne próbáljuk mások terhét is a nyakunkban venni, mert annak csak mi láthatjuk kárát.
Sokszor mikor másoknak a legjobbat akarjuk, az valójában egy rejtett ítélet arról, amit valójában gondolunk róluk. Hátrább az agarakkal! Hiába hisszük, hogy mi csak óvni akarjuk a testvérünket, ha ő csak azt érzékeli belőle, hogy kéretlenül szólunk belőle az életébe. Az ítélkezés nem az aggódás része. Sem a szereteté. Csak a támogatás és ajánlat tétel lehet az aggodalom kifejezője.
A legtöbb családban hatalmas harcok dúlnak. Ami pedig sértésekhez vezet, tiszteletlenséghez és negatív triggerek tömegét hozza elő. Ezt csak úgy lehet orvosolni, ha feladjuk a harcot és inkább a béke mellett döntünk. Ebben a legjobb hír az, hogy aki előbb adja fel, igazából ő lesz a nyertes
Amikor régmúlt sérelmeket hívunk elő és próbálunk azokkal operálni a családunkban, az mindig rólunk szól. Arról, hogy vannak még begyógyulatlan sebeink, amiket orvosolni kell. Ennek pedig nem az a módja, hogy a múltat emlegetjük. Hanem az, hogy szembe nézzünk valós vagy vélt sérelmünkkel és meggyógyítjuk magunkban azt, ami még mindig fáj.
Engedjük el oly módon a múltat, hogy megtanulunk megbocsátani. Sok tévhittel ellentétben itt nem azt jelenti a megbocsátás, hogy megbocsátjuk a másik viselkedését, hanem azt, hogy hajlandóak vagyunk felülemelkedni a múlt sérelmein és kilőni mindazt, egy katapulttal. Meglátjuk, ha ezt megtesszük sokkal könnyebb lesz az életünk.
Fókuszáljunk azokra a dolgokra, amiket értékelünk családunk tagjaiban. Ez elvezet bennünk a szeretetteli környezethez, amelyre olyannyira vágyunk. Ha valaki vitatkozni akar, vagy beindít bennünk egy triggert, legyünk éberek. Legyünk vele tisztában, hogy mindez nem feltétlen rólunk szól akkor már, hanem sokkal inkább a másik emberről.
Persze ha szeretnénk, megpróbálhatjuk a többieket is erre a szintre emelni. De jó, ha elfogadjuk, hogy nem feltétlenül egyszerre állunk készen bizonyos dolgok elfogadására, hiszen mindannyian más és más életutat járunk be. Ez az élet rendje, nincs ezzel baj. Mi csak arra törekedjünk, hogy a családunkkal való kapcsolatunk harmonikus legyen és szeretettel teli, oly módon, hogy azok legyünk, akik vagyunk, nem pedig, úgy ahogy voltunk, 20 évvel ezelőtt. Ezt pedig csak úgy érhetjük el, ha lehetővé tesszük mindenki számára, hogy azok legyenek, akik. Ez ugyanis az egyetlen módja annak, hogy minket is akként fogadjanak el, ahogyan vagyunk. Mindaddig, amíg harcolunk, triggereket indítunk be egymásban és a múlton rágódunk, mindez nem lehetséges. Ezért engedjük el a múlt poggyászait, az ítélkezéseket, a félelmeinket és éljünk a jelen pillanatban!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: