Előfordul, hogy félreértjük egy ember közeledési szándékát. Azt hisszük barátra teszünk szert, miközben ő csak valamilyen hasznot akar húzni az ismeretségből. Mikor ez világossá válik, a csalódás elkerülhetetlen. S ha elég éretlenek vagyunk, akkor még el is kezdjük okolni tévedésünkért a másik embert.
Persze egyszerűbb a velünk megesett dolgokért és sérelmekért másra mutogatni, mint belátni, hogy mi az, amit mi nem akartunk (tudtunk) észrevenni. Hogy óvatlanul bizalmat szavaztunk valakinek, és nem hallgattunk a kis hangra, mely pedig ott duruzsolt fülünkbe szüntelenül. Ilyenkor megbocsátani magunknak mindig sokkal nehezebb, mint szimplán megsértődni. Mert amíg haragot táplálunk valaki iránt, addig sosem fogunk tanulni tapasztalatinkból, sem felelősséget vállalni saját döntéseinkért.
Persze sokszor lehet kifogást találni azokra a dolgokra, amiket félreértettünk. Lehet mondani, hogy a vészjósló jeleket figyelmen kívül hagytuk azért, hogy valakit az életünkbe beengedhessünk. Akárhogy is csűrjük-csavarjuk a szót, és magyarázzuk a bizonyítványunk, az egésznek nincs semmiféle racionális magyarázata. A szív döntött egy helyzetben az ész helyett, s ezért egy jó nagy pofont kapunk (tapasztalat formájában) az élettől, egy olyan helyzet kapcsán, amit jócskán megérdemeltünk.
Természetesen fel is eszmélünk mindjárt a „baráti érzéseinkből” a pofon csattanása után. Mégis csak a fájdalmat érzékeljük belőle, s nem azt, hogy ezért mi (is) hibásak voltunk, nem csak a másik. Olykor előfordul, hogy olyan elvárásokkal vagyunk az emberek felé, melyeket ők képtelenek teljesíteni. No, nem feltétlen azért, mert annyira nehéz lenne ezeket kivitelezni, sokkal inkább azért, mert érzelmi és racionális hozzáállásuk az élethez, barátsághoz, emberekhez teljesen más, mint a miénk.
Ez persze nem tragédia, csak nehéz megérteni. Pláne, ha mi kitárulkoztunk, megmutattuk egész valónkat, mert bíztunk a másikban. Természetesen, ahogy telik az idő, rájövünk, hogy bárhogy is próbálunk észérveket találni arra, hogy miért a másik fél a hibás, igazából nem találunk semmit. Nem is lehet, azon egyszerű okból, mert nincs semmi értelme bármit is a szemére vetni. Mi akartunk a közelében lenni, mi akartunk megnyílni, mi akartuk őt a barátunknak tekinteni. Mi kínáltuk tálcán a szívünket, a bizalmunkat, a szerető törődésünket is.
Szóval, ha valakinek elszámolni valója van, azok mi vagyunk. Csak nagyon nehéz azt megemészteni, hogy miután nagy nehezen a bizalmunkba fogadtunk valakit, az semmire sem becsüli azt. Ráadásul, mindennek ellenére még a szívünkben él. A szeretet nem múlik el egy pillanat alatt, annak idő kell. Elvégre azért vesztegettünk időt a rózsánkra, mert az számunkra fontos volt. Azért, mert úgy ítéltük, hogy megéri a fáradtságot, a törődést. Hogy aztán tévedtünk, félreértelmeztünk bizonyos helyzeteket és ezért kutyaszorítóba kerültünk, az már egy más kérdés. A lényeg, hogy mi tapasztalni akartunk, megismerni egy másik embert, s a szívünkbe is készek voltunk beengedni.
Nyilván, az ilyen helyzetek elég komoly tanulságokat hordoznak magukban. Például arról tanulhatunk általuk, hogy hogyan viselkedünk bizonyos helyzetekben, hogyan állunk az elengedéssel s milyen értékekre építjük fel emberi kapcsolataink. Megtapasztalhatjuk milyen a naiv, megvezethető oldalunk. Ráeszmélhetünk, hogy hol rontjuk el rendre a kapcsolatainkat, s miért nincs értelme bármiről is kijelenteni, hogy az elvesztegetett idő.
Amennyiben valamit időpocsékolásnak minősítünk, az azt jelenti, hogy nem értünk meg arra, hogy megbocsássunk magunknak, vagy éppen hogy tanuljunk tapasztalatinkból. S még mindig nem fogtuk fel, hogy az élet jó és rossz dolgok megtapasztalásából áll, nem lehet szűrni közöttük. Az élet egyik legnagyobb utazása felfedezni azt a szerető és gondolkodó embert, akik mi vagyunk.
Ami pedig azt jelenti, hogy saját tévedéseinkért becsmérelni és/vagy mutogatni másokra, még mindig csak a gyerekes énünkről szól. A felelősség vállalása önmagunkért, cselekedeteinkért, gondolatainkért és érzéseinkért, persze sosem a könnyebbik út. Mégis, úgy hiszem ez az egyetlen valódi ösvény a megbocsátás és az elengedés felé, mely felszabadít bennünket a mérgező és egyoldalú emberi kapcsolatok alól és egyúttal megnyitja az utat a felnőtt létünk felé is.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: