Tabu: A halál

Fel lehet készülni az elmúlásra? – Nem hiszem. Amikor szeretteink távoznak, az egy felfoghatatlan fájdalom része, mely kicsiny hazánkban még ráadásul tabunak is minősül.

Természetesen nem magára a gyászra gondolok. Sokkal inkább magára a halálra, mert nem emlékszem rá, hogy bárki is ejtett volna a környezetemből erről valaha is pár szót. A legtöbb, amit lehet hallani róla az az, hogy el kell fogadni, hogy egyszer mind elmegyünk. S hogy egy év után le kell tenni a fekete ruhát, s nem illik tovább búskomornak lennünk.

A születés mindig egy ünnep. A halál sohasem az. Nincs ezzel baj, csak ne lenne olyan érzésünk vele, mintha még ráadásul valami szitokszót mondanánk ki olyankor, amikor erről akarunk beszélni. Akkora blokkok vannak ezzel a témával kapcsolatban bennünk, hogy az az, ami igazán félelmetes. Nem a halál, hanem az, hogy úgy tűnik maga ez az egész kimondhatatlan. Úgy tűnik, rettegünk az elmúlástól. Úgy tűnik, ezt a tényt feldolgozni, senkinek sem könnyű.

Személy szerint én egy temetővel szemben nőttem fel. Minden évben, halottak napján, mamámmal együtt figyeltük az ablakból, mennyi mécses ég sötétedés után. Ez egy fajta rituálévá vált számunkra az évek alatt. Valami bensőséges dologgá, amikor nem beszéltünk, csak figyeltük, ahogyan megannyi lélek lángja egy éjszakára felvillan. Ennek ellenére mi ketten sosem beszéltünk magáról az elmúlásról. Pedig a témát számtalanszor felvetettem neki is és anyámnak is, de egyiktől sem kaptam választ.

Ráadásul anyám teljesen meg is rémült, hogy miért foglalkozok annyit a halállal. Nem értette, hogy egy gyerek miért erre, annyira kíváncsi és, hogy a megismerésen keresztül szeretné azt elfogadni. Sajnos egyre ingerültebbé vált, mert olyat kérdeztem, amivel sem ő (sem más a környezetemből) nem tudott szembenézni. Egy idő után már nem kérdeztem. Éjjelente pánikrohamok jöttek rám, mert annyira féltem attól, hogy mi lesz, ha nem leszek.

Később, amikor kicsit nagyobb lettem, a temetőn keresztül átsétálva jártam iskolába. Gyalogoltam a sírok közt, nézegettem a képeket, s próbáltam elképzelni milyen életük lehetett az embereknek. Hamar felismertem, hogy némelyeknek arcára volt írva milyen életet élt. Vonásaikban a szenvtelenség, az öröm, a fájdalom tükröződött vissza. A magam módján próbáltam konfrontálódni az elmúlással. Később persze megértettem, hogy ez nem teljesen sikerült.

Egy idő után, mikor nem kapunk választ az adott kérdéseinkre, akkor elhallgatunk. Valahogy a zavart félelem annyira lefojtja bennünk az értést és elfogadást, hogy aztán végül mi sem foglalkozunk vele többet. Mindaddig, amíg el nem távozik egy ismerős, egy barát, vagy családtagjaink valamelyike. Mert abban a pillanatban, hogy személyes tragédiát élünk meg, már a kérdéseket nem lehet lesöpörni az asztalról.

A szeretetett emberektől való elválás, mindig nehéz. Főként, ha nem saját jó szántunkból tettük, hanem azért, mert az életből ennyi járt neki. Elfogadni, hogy elment, majd búcsút venni tőle, fájdalmas. Mikor már nem vagyunk kíváncsiak a miértekre, csak tudomásul vettük a tényt, akkor is ott marad a szeretett személy hiányából fakadó fájdalom, ami megkeseríti egy ideig napjainkat. Azt, akit igazán szerettünk sohasem fogjuk kevésbé hiányolni.

Fogunk majd másokat szeretni, leszünk újra jól, de azt, aki szívünknek oly kedves volt, soha senki és semmi sem fogja pótolni. Nem hiszem, hogy az emberek helyettesíthetők. Talán felületi síkon igen, pótlékként, találhatunk hasonlót, vagy rá emlékeztetőt, de mivel mind egyediek vagyunk, teljesen senki sem töltheti ki azt az űrt, amit a szeretett személy maga után hagyott. Persze az emléke soha nem hagy már el bennünket.

De csak érzéseket, illatokat, hangokat hívhatunk elő annak nyomán, aki szeretetvárunkba bebocsátást nyert. Amikor már túl vagyunk a haragon, az elfogadáson, a gyászon, már csak a hiány fájdalma marad. Valami, amivel tudunk együtt élni, és mégis nyomot hagy rajtunk. El kell tudnunk fogadni szeretteink távozását életünkből. Békét kell kötnünk azzal a ténnyel, hogy mind múlandóak vagyunk, s rajtunk áll, hogy hogyan fogunk eltávozni az élők sorából. Úgy, hogy éltünk, szerettünk, vesztettünk, nyertünk, sírtunk, nevettünk? Vagy úgy, hogy csak azt látjuk a legnagyobb félelmünk testet ölt és mi rettegve készülődünk életünk elvesztésére?