Amiért egy kapcsolat megbukik

Találkozik két egymással rokonszenvező ember. Randevúzgatnak, majd eljutnak az ágyig, az egy hónapos együttlét után következik a második, a harmadik, a negyedik, míg végül ki nem mondják, hogy ők bizony egy párt alkotnak. Szórakozni járnak, közös programokat szerveznek, bemutatják egymást a családjuknak, barátaiknak, egyszóval teljesen beengedik a másikat saját életterükbe. Kezdetét veszi hát közös életük. A nyolcadik, kilencedik hónap után leveszik álarcaik, megtörténik az első galamb felröppenése a reggeli ébredéskor, észreveszik, hogy a másik is hús-vér emberből van. Oszladozni kezd a rózsaszín köd, s mindaz, ami addig jelentéktelen apróságnak tűnt, hirtelen jelentős méreteket ölt.

A kis hibákból problémák lesznek, s a viták, veszekedéssé fajulnak. Minden, ami a kezdet kezdetén egyetlen mosollyal elintézhető volt, most a felszínre kerül. A két különálló egyéniség kezdi belátni igényeit. Új erőre kap az ego, s számot vetnek kapcsolatukkal. Persze ez nem is csoda, hiszen általában ilyenkor mérik fel az emberek reálisan először egymás kvalitásait. Azt például, hogy mennyire jönnek ki jól, tudnak-e hosszabb távon együtt működni, mint egy csapat, lehet-e eljárni a másikkal társaságban, szeretik-e a családban. Ezek sosem tudatos dolgok, de valamilyen szinten, mindig megtörténnek. Ezek után a nő, próbálja finoman terelgetni a férfit, utat akar neki mutatni bizonyos idegesítő szokások felhagyásához, melyet a férfi kevéssé tolerál. A férfi is előterjeszti bizonyos igényeit a nő felé, s ebből „háború” generálódik.

Természetes, hogy felháborodunk olyankor, mikor úgy érezzük, személyünk bizonyos aspektusain akarnak változtatni. Hiszen én, Én vagyok, amit jobb esetben nem titkolunk a másik elől. Persze eleinte még mindenki a szebbik arcát mutatja. Kedves, előzékeny, mosolygós, de egy hosszabb kapcsolatban a kellemes dolgok mellett, előbb vagy utóbb meg fog mutatkozni önmagunk árnyékosabb oldala is. S ez az első igazi próbatétel, amin sokan el is buknak. Ugyanis, ha nem vagyunk képesek önszántunkból változtatni, akkor a kapcsolatnak annyi. Hiszen ha szeretünk valakit, akkor szeretnénk jobbá is válni a másikért, és persze önmagunkért is. Ellenben a külső nyomásra történő változtatások erőltetésének sosem lesz jó vége. A kapcsolat burkán repedést okoz az ilyen nyomás, s sajnos sokszor a végét is jelentheti egy reményteljes kapcsolatnak.

Ráadásul az emberek egy része hajlamos álmokat szövögetni újdonsült párjával kapcsolatban. Ami egyet jelent azzal, hogy sokáig képesek elhitetni önmagukkal, hogy párjuk bizonyos szokásain lehet változtatni, s idővel lehet belőle álmaik elképzelt hölgye/lovagja. A rideg valóságot lerázva és minden eszközt bevetve próbálják céljukat elérni. Először kedvesen igyekszenek egyengetni a másik útját, aztán már kicsit erőteljesebben mutatnak irányt, végül már az erőszakos fellépéstől sem riadnak vissza. A klasszikus házi sárkányok és önkényurak így kelnek életre a párkapcsolatokban. A másikat okolják régóta fennálló szokásaiért és eszükbe se jut önmagukba nézni. Pedig nem ártana ilyenkor számot vetni arról, hogy tényleg szeretjük-e a másikat, vagy csak azért vagyunk dühösek, mert nem váltja be a hozzá fűzött reményeinket?

Ugyanis bármennyire emancipálódtunk és bármennyire is vagyunk az egyenjogúság hívei, még mindig fontos részét képezi életünknek a vágy, hogy egy nőies nő és egy erős férfi karakter legyen mellettünk. Elvégre mi definiálhatná jobban milyen nők és milyen férfiak vagyunk, mint az, hogy milyen minőségű párkapcsolatban élünk? Akkor is így van ez, ha hiszünk a modern, felvilágosult társadalomban. S éppen ezért ha mi magunk is megkettőzve vagyunk, azzal kapcsolatban milyen nők és férfiak vagyunk, akkor az ugyanúgy a másik félt is megkettőzi. Amikor oltalmazni akarna a társunk, akkor ellökjük magunktól. Amikor szükségünk lenne rá, hátrébb áll, hogy megkapjuk a kiérdemelt pofonjainkat. S mert igazságtalanul mérjük fel kapcsolatunk minőségét és lehetőségeit, s olyan elvárásokat támasztunk, melyeket a másiknak szavak nélkül is érteni kellene, mindent elbukunk.

Csendben duzzogunk, ha nem történik úgy valami, mint ahogy mi elterveztük, s mindenkit okolunk, csak éppen magunkat nem, pedig sokszor az a baj, hogy nem tudjuk mit is akarunk. Egyik pillanatban az erős nőt/férfit játsszuk, a következő pillanatban a segítséget váró védtelen szüzet/kisfiút, amivel nem is lenne gond, ha legalább azt letudnánk kommunikálni a másikkal, hogy mikor mi az, amire velünk kapcsolatban figyelnie kellene. Persze ha mi magunk se tudjuk eldönteni, mire vágyunk pontosan, hogyan várhatjuk el a másiktól, hogy tudja? Talán először nem ártana belátni, mi milyen típusú emberek vagyunk, mielőtt olyat akarnánk megváltoztatni, aki csak félig felel meg az „elvárásainak”.