Sok éven át próbálunk önbizalmat kreálni magunknak. Külső forrásokból persze, s sohasem abból, ami bennünk van. Rengeteg ehhez fűződő könyvet olvasunk. Ám hiteles képet nem kapunk ezekből arra, amire vágyunk. Az önbizalom, nem egy könnyen megfogható dolog. Nincs egységes recept sem, mert mindenki külön egyéniség, ezért az út, amit be kell járni személyre szabott. Vágyjuk magunkat okosnak, szépnek, sikeresnek látni mind anyagi, mind lelki szempontból. De bármennyi elméleti tudásra is teszünk szert, a kívánt eredményt nem érjük el.
Az utóbbi pár évben egyre többen olvasunk spirituális és pszichológiai publikációkat. S sokan, tudatosan vagy tudat alatt azt képzeljük, ha ezeket áttanulmányoztuk, már meg is oldottuk problémáinkat. Pedig a tudás önmagában nem sokat ér, ha nem cselekszünk. S bár néhányan már felismerik, hogy lépni is kell, nem csak ismeretekre szert tenni, sajnos, a kelleténél még mindig többen gyávák maradunk. Úgy tűnik, sokunknak van nyúlszíve. Rettegünk attól, hogy ha kilépünk aranykalitkának tűnő rácsaink közül, akkor elbukunk.
Kétségtelen, hogy ha cselekszünk, akkor abban benne van a bukás lehetősége is. Ám, ha nem cselekszünk, az már eleve a sikertelenségünk ismérve, tehát jobb megpróbálni, mint el sem kezdeni. Mindez persze akarat kérdése. Na meg a döntéseinkért vállalt felelősség képességéé, ami hatalmas energia befektetéssel kell, hogy párosuljon, hogy lelki és anyagi kívánságaink teljesüljenek. Erő kell ahhoz, hogy cselekedni tudjunk. És hit, hogy jobb, teljesebb életet fogunk azután érdemelni, ha mindent megteszünk azért, hogy céljainkat elérjük.
Van valami igazán erőteljes a kimondott szóban. Azokban, amikben önmagunkról mondunk ki olyan dolgokat, amikre nem vagyunk büszkék. Például arról, hogyan élünk, s hárítjuk másokra saját felelősségünket. Vagy arról, hogy nyuszik vagyunk, akik fülüket farkukat behúzva igyekeznek csak tengődni, ahelyett, hogy valódi életét élnénk. Sosem késő új alapokat lerakni. Sosem késő azt mondani, elég volt a gyávaságból, a felelősség hárításból, a lustaságból, a kifogásból. Sosem késő abba hagyni a hazudozást önmagunknak.
S sosem késő azt mondani, én innentől másként csinálom, s ezt tettekkel is alátámasztom! Kétségtelen, hogy vannak olyan élethelyzetek, amikből nehezebb várat építeni. Pontosan ezért is szükséges az őszinte belátás ott, ahol a legnagyobb pofonokat kapjuk. Hihetetlenül sokan vagyunk, akik élve temetik el magukat. Azáltal, hogy szisztematikusan feladjuk vágyainkat, terveinket, önmagunkat. Pedig az új alaphoz szükséges kövek, az önmagunkról, önmagunknak kimondott őszinte szavainkból tevődnek össze.
S csak, ha ez meg van, akkor lehet felépíteni egy stabil alapokra helyezett életet. Ám mindaddig, amíg gyerekes életet élünk (függetlenül attól, hány évesek vagyunk), nincs jogunk, sem alapunk arra, hogy elérjük a vágyott önbizalmat. Hogyan hihetnénk magunkban, ha folyamatosan hárítunk, sebeket nyalogatunk és rettegve toporzékolunk? Az a gyerek, aki játékot akar, és ezért hisztizik, csak úgy kapja meg (ha meg kapja egyáltalán) játékát, hogy az csak szánalomból jár neki. Nem azért mert kiérdemelte, hanem azért, mert olyan eszközt választott, amivel másokat manipulálhatott.
Tudat alatt olyan helyzetekbe lépünk, ahol nem kell fejlődnünk, csak stagnálni. Az olyan ember, aki örökösen csak vágyakozik az önbizalomra, a sikerre, a testi és lelki egyensúlyra, ám ezért nem hajlandó felelősséget vállalni is magáért és tetteiért, sosem fog mást csinálni. Sohasem fogja kiérdemelni a valódi önbizalmat, amitől valóban jobbnak érezhetné magát. Mert várja a sült galambot, de elmenni érte a boltba, haza vinni, megkopasztani, előkészíteni és megsütni, már nem akarja. Úgy gondolom, csak a felelősségteljes embernek jár valódi önbizalom.
Ami nem csak felületi alapokból építkezik (kidolgozott/szép test, márkás ruha, autó, lakás stb.), hanem belső energiákból. Olyan energiákra célzok, amiket az élet megannyi területén megfelelően kamatoztatunk. Azáltal, hogy őszinték vagyunk önmagunkkal, ki tudjuk mondani azokat a dolgokat is, amikre nem vagyunk büszkék és hajlandóaknak mutatkozunk aktívan változtatni is a kialakult rossz helyzeten. Az önbizalom tettekből tevődik össze. Erőfeszítésből, energiából, a kemény munka utáni jól eső fáradtságból. Majd amikor így élünk, akkor kezdjük el tisztelni önmagunkat. Azáltal válunk képessé elfogadni azt, akik vagyunk, mikor már megtapasztaljuk, hogy jóval többre vagyunk képesek, mint azt korábban gondoltuk. Éppen ezért csak mindezek után jöhet létre stabil alapokra helyezett önbizalmunk. Valódi tettekből, őszinte szavakból önmagunkról s arról, amit életnek hittünk.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: