A sérült önértékelés helyreállítása

Milyen az ideális önértékelés? Mi okozza az önértékelési zavarokat és hogyan lehet azokat fejben helyre tenni? Miért kergetünk elérhetetlen célokat és honnan vesszük azt, hogy meg kell felelnünk másoknak? Hol billenünk ki a stabil vonalról, amin alapszik személyiségünk, s miért nem látjuk, ha letértünk a megfelelő ösvényről?

A helyes önértékelés alapja és feltétele életünk egészséges vezetésének. Tudni mire vagyunk képesek, hinni önmagunkban, látni mik a hibáink, vagyis helyén kezelni és reális képet alkotni önmagunk erősségeiről és gyengeségeiről kulcsfontosságú. E nélkül szinte lehetetlen valószerű célokat kitűzni életünkben, s csak kudarcokat, vagy nagyon apró örömeket fogunk elkönyvelni, mert a zavart önértékelésű ember nincs tisztában saját magával. Vagy alá, vagy túlbecsüli képességeit, s célkitűzései is ezekhez mérten fognak eltorzulni. Nem tud igazi célt megfogalmazni, mert csak arra fókuszál, mi az, amiben szinte biztosan nincs benne a bukás lehetősége, de éppen ezért öröme a teljesítés után, nem is lesz az igazi. Nem tud kiteljesedni.

Ahhoz ugyanis, hogy reális célokat tűzzön ki az ember, ismernie kell saját magát. Nem csupán tanultsági fokát, értelmi képességét, ügyességét, kell józanul mérlegelnie, hanem személyiségét is, annak erősségeivel és gyengeségeivel, a célokhoz való kitartásával és lelki erejével együtt, hogy sikerekben gazdag életet tudjon kialakítani. Ehhez releváns az okok feltérképezése, melyek a zavart énképet formálták, de nem célja az ítélkezés. Amennyiben megértjük, hogy gyermekkori emlékeink hogyan vezettek egyes elferdült elképzelésekhez, hogy miért, s miként váltunk teljesítményorientált, dicséretre éhező felnőtté az évek során, akkor már az első és egyik legfontosabb lépést megtettük. Hogyha világossá vált, hogy miért éljük meg tragédiaként, amikor valami nem sikerül, akkor azt is be fogjuk látni, miért nem tűzünk ki magunkhoz méltó célokat. Ha reálisan és kellő távolságból tekintünk rá arra, hogyan hatottak ránk szüleink, tanáraink, családunk tágabb körei, s miért tartjuk a distanciát vagy fűzzük még mindig a normálisnál szorosabbra a velük való kapcsolatot, akkor már a harmadik lépéssel is megvagyunk.

Abban az esetben, ha fokról-fokra, lépésről-lépésre haladunk önmagunk felé, biztosan eljutunk a megoldáshoz. A helyes önértékelés múltunk megértésével kezdődik, s az eltorzult világképünkből való kiemelkedéssel folytatódik. Amikor már kellő távolságból, reálisan látjuk a dolgokat, már túl vagyunk a nehezén. Onnan már csak a jelenben élünk, s olyan jövőképet teremtünk, ami a saját elképzeléseinket tükrözi. Látni, érteni, tudni azt, hogy miként csúsztunk ki az ideális énképből meghatározza azt, akik voltunk, ugyanakkor lehetőséget ad a választásra, hogy felvállaljuk azt, akik valójában vagyunk! Vállaljuk a felelősséget önmagunkért és céljainkért, hogy higgyünk képességeinkben és lelki erőnkben, sokkal jelentőségteljesebb célkitűzés, mint azon agonizálni, ki és mit tett velünk a múltban. A jelen, az itt és most, mindig megadja a választás lehetőségét. Minden pillanatban döntünk valamiről, még ha az csak egy csekélységről szól is.

Elhatározás kérdése mindig minden. Írhatunk végtelen listákat pro és kontra érvekkel azokról a dolgokról, amiket sikerrel véghez vittünk, és amiket nem. Papírra vethetjük, mi az előnye és mi a hátránya annak, hogyha úgy határozunk, elfogadjuk önmagunkat mindennel együtt. Eltökélhetjük, hogy mostantól mindig csak előre nézünk, s azt is megtehetjük, hogy a múltban ragadunk, s olyanoknak próbálunk megfelelni, akik nem élhetik helyettünk életünk. Önmagunk értékessége nem kívülről fakad. Nem az hozza létre, hogy mit gondolnak rólunk mások, hanem az, hogy mi mit tudunk magunkról. Ismerjük-e eléggé az embert, akik vagyunk? Be tudjuk e látni, ha hibáztunk? Tudatában vagyunk-e képességeinknek? Bírunk-e önmagunkkal szemben szeretettel és megértéssel viseltetni? Vállaljuk-e a felelősséget, gondolatainkért és tetteinkért?

A kérdésekre őszinte válaszok kellenek. Nem azt kell mantrázni, amit a külvilág várna el tőlünk, hanem azt kell elmondani, mi mit látunk. Szeretni, tisztelni, elfogadni önmagunkat jó és rossz tulajdonságainkkal együtt és ennek tudatában hinni mindabban, amit csinálunk, az élet egyik legnagyobb feladata. Benne vannak félelmeink, benne vannak reményeink, s benne vannak önmagunkkal szembeni elvárásaink. A saját utunkat követni, élni a lehetőségeinkkel, kihasználni tudásunk és beismerni, ha tévedtünk, a lelket nemesíti. Persze ehhez azt is tudni kell, hogy attól, hogy még nem minden megy gördülékenyen, nem feltétlenül bukunk el. Olykor vannak nehezebb feladatok, amikből tanulnunk kell. Máskor magasabbra állítjuk a mércét, mint kellene, de kemény munkával, azt is megugorhatjuk, ha megvannak hozzá az eszközeink.

Mint ahogy minden, úgy személyiségünk, s tudásunk mértéke is folyton változik. Éppen ezért nem szabad leragadnunk egy ponton, s ott megállni. Az élet nem körülöttünk forog, s nem is én központú rendszerre épül. Lehet, sőt kell tanulni másoktól is, ahhoz, hogy egészséges énképre tegyünk szert. A helyes önértékelésű ember, mindenkivel békében él. Nem irigykedik és nem is hízeleg, hanem őszinte elismeréssel viseltet a többiekkel szemben. Társadalomban élünk, akár tetszik, akár nem. Éppen ezért is olyan fontos, hogy önmagunkból a lehető legjobbat és legtöbbet kihozzuk saját magunk és mindenki más javára is!

Tovább a blogra »