Irracionális énképünk fakadhat abból, hogy gyermekkorunkban mások írták elő nekünk mit csináljunk, és hogyan viselkedjünk. Szüleink be nem teljesedett vágyait teljesítettük, vagy tanáraink által teljesítményünk leértékelését kellett sorozatosan elszenvednünk. Mások szemén keresztül tanultuk meg önmagunkat látni. S eszünkbe se jutott megkérdőjelezni azt, hogy igazuk van-e abban, amit gondolnak rólunk.
Persze könnyebb volt így megfelelni másoknak, mint ha ki kellett volna állni saját jogainkért. Akkor is, ha mindez személyiségünk és képességeink kibontakozásának tekintetében károkat okozott és okoz még ma is bennünk. Akkor is ha, ezekkel aztán determináltuk is magunkat egy szintre. Mindez azért, mert, elhittük, hogy többre, másra úgy sem lennénk képesek.
A kora gyermekkorunktól fogva gyakorolt irracionális gondolatokkal ezért is tudjuk olyan látványosan kiborítani magunkat. Mert nem tanultuk meg leszerelni és elcsendesíteni irracionális érzelmeinket. Inkább mindezen érzésekhez (a lehangoltsághoz, az alacsonyabb rendűséghez, a dühhöz, a gyűlölethez, a haraghoz, a szorongáshoz, aggodalomhoz, idegességhez, rettegéshez, féltékenységhez, kisajátítási vágyhoz, menekülési formákhoz) kreáltunk egy-egy melodrámát. S sohasem tudatosult bennünk, hogy az abszurd gondolatokhoz, mi társítunk minden esetben valamilyen illogikus érzést.
Például a depresszió is, mely a nagymértékű önutálatból és önsajnálatból áll, pontosan ezt bizonyítja. Ugyanis önutálatunk abból fakad, hogy azt hisszük tökéletesek vagyunk. S ahelyett, hogy elismernénk tévedésünket és megbocsátanánk magunknak, inkább egész lényünket megvetjük. Pedig csak meg kellene tanulni különválasztani önmagunktól a viselkedésünket. Azért is lenne ez fontos, mert az önutálatból és a túlzásba vitt kritikából áll a bűntudat, és a megalázástól való félelem is. Az irracionálisan nagymértékű bűntudat miatt hisszük, egy-egy botlásunk kapcsán, hogy olyan megbocsáthatatlan tettet követtünk el, ami miatt jobb lenne egy sarokba mászni és ott maradni. Ezért kezdjük el sajnálni is magunkat. Mert, azt hisszük, hogy ha valamit nem kapunk meg az rémes és kibírhatatlan, s nem vagyunk képesek belátni, hogy nem kell mindent megkapnunk, amit szeretnénk.
Dühöt is pontosan azért érzünk, mert meggyőztük magunkat, hogy valamihez muszáj hozzájutnunk, úgy is, ha belegebedünk. Tehát a teljesen normális csalódottság és bánat érzetet neurotikus szükségletté változtatjuk. Mondhatnánk úgy is, gyerekes módon toporzékolunk, miközben már rég felnőttek vagyunk. Éppen ezért, nem árt elfogadni a tényt, hogy a világ nem fair, s nem büntethetünk tettleges vagy lelki agresszióval senkit sem, csak azért, mert a dolgok nem úgy történtek, mint vártuk. Akkor sem, ha mi szenvedünk el mások által testi vagy lelki orrba veréseket. Mert az elfojtott érzések, a rejtett düh, a frusztráció egy idő után átüt viselkedésünkön, s eltávolítja tőlünk az embereket.
Szorongásaink oka ebből kifolyólag félelmeinkben keresendők. Ezen kívül abban a meggyőződésünkben, melyben elhittük, hogy valami elviselhetetlen. Ahelyett, hogy azt hajtogatnánk, hogy minden katasztrófa, tudatosítsuk magunkban, hogy csak kellemetlenség. Ne higgyük el, hogy más dolgok borítanak ki, mert csak mi borítjuk ki magunkat, minden esetben. Zavartan is azért viselkedünk sokszor, mert úgy érezzük totálisan cserbenhagytuk magunkat és ezért meg kell bűnhődnünk. Ahelyett, hogy „csak” javítani akarnánk magatartásunkon, még semmirekellőnek is érezzük magunkat. Ebből kifolyólag a féltékenység az egyik legnagyobb csapda szorongásaink közül. Hiszen egyszerre van jelen benne a kisebbségi érzetünk, az elhagyástól és az elutasítástól való félelmünk.
Ezért, ha mentesülni akarunk irracionális életfelfogásunktól, akkor meg kell tanulnunk önfegyelmet gyakorolni. Ehhez pedig néhány dolgot nem árt fejben tartani: Sose utáljuk magunkat, jogunk van a tökéletlenségre. Sose sajnáljuk magunkat, nem kell mindent megkapnunk, amit szeretnénk. Fogadjuk el magunkat, úgy, ahogy vagyunk, hibáinkkal együtt, de javítva rajtuk. Senki sem tökéletes, de jóval több a jó adottság bennünk, mint a hiba. Törődjünk érzéseinkkel, lelki és testi épségünkkel. Merjünk döntéseket hozni és tanuljuk meg irányítani életünket. És a legfontosabbat sose felejtsük el: Szeretni magunkat és jól bánni magunkkal, kötelességünk.
