Mit ér a nő?

Nincs is megalázóbb egy nő életében, mint mikor kiderül, hogy a hőn imádott férfi csupán testi vágyai kielégítésére használja. Hogy minden kedves gesztus, csupán az ágyba csalogatás célját szolgálja, s nem is szól semmi másról. Nehéz szembe nézni ilyenkor önmagával az embernek. Hiszen biztos voltak figyelmezető jelek arra nézve, hogy érzései zárt szívnek szólnak, s a másik csak azt mondja, amit ő hallani szeretne.

Amikor egy nő testét nyújtja ajándékba, rulett asztalra dobja fel önmagát. Elvégre nem mindennap nyitja meg szívét, s főként nem kínálja fel egész fizikai lényét minden jöttmentnek, aki kedves vele. Bár szeretjük a férfiakat vádolni, s saját felelősségünket elhárítani, azért ez sem mehet a végtelenségig. Ha valóban nagydolognak látjuk azt, hogy valakit beengedünk „szentélyünkbe”, akkor viselkedjünk is úgy, hogy később ne legyen mit megbánnunk!

A női test, a gyönyörök tárháza, s egyben az élet fogantatásának temploma. Ezért egyes nők magasra becsülik „a belépési díjukat” s ennek megfelelően kell juttatásokkal szolgálniuk a férfiaknak. Elegáns éttermi vacsorák, drága ékszerek, színházi előadások, koncertek, bármi, amivel egy férfi képes elkápráztatni, s lenyűgözni egy nagyravágyó nőt. Természetesen nem titok, hogy mindez játszma, vagy ha úgy tetszik üzlet, melynek semmi köze a valódi érzésekhez. Tudja ezt az is, aki a szolgáltatásokat teljesíti (pl.: opera jegy, gyertyafényes vacsora formájában) s az is, aki e szolgáltatásokat elfogadja.

Persze az, hogy ki mennyire taksálja magát, attól is függ, milyen nézeteket vall. Van, aki már attól elolvad, ha elviszik kedvenc zenekara koncertjére, s van olyan is, akinek egy gyorséttermi ebéd is elégnek bizonyul, hogy szentélyébe belépjenek. Persze eszem ágában sincs azt állítani, hogy nem vagyunk azzal tisztában, hogy mit akar az erősebbik nem némely tagja tőlünk, mikor ide vagy oda csalogat bennünket. Ám az, hogy mi mit vagyunk hajlandók mindezért cserébe adni, azt csak mi nők, dönthetjük el.

Velünk született önbizalmi és kisebbségi komplexusok halmazából összeeszkábált ingatag talajon álló önértékelésünk miatt, olykor nem tudjuk igazán, mennyit érünk. Mit nyújthatunk magunkból a másiknak, kinek kell a szívünk, s ki az, aki csak kéjsóvár tekintettel vizslatva mímel érdeklődést felénk. Írhatnám azt is, hogy naiv és hiszékeny mivoltunk, elsiklik a részletek fölött. Az is, aki pénzesíti értékét, s az is, aki eszmei értékekben gondolkodik köztünk.

Az, hogy mennyire vagyunk mindezért hibásak persze egy másik kérdés. Mi vágyunk mindig az elérhetetlenre, a mindent elsöprő nagy szerelemre és a holtomiglan-holtodiglan illúziójára is. Egyes férfiak ösztönlényként, mondhatni természetükből fakadóan hazudnak nekünk. Elhitetik velünk, hogy mennyire értékesnek látnak bennünket, hogy milyen különlegesek vagyunk, s hogy nincs nálunk jobb, s szebb ezen a világon. Azt mondják, amit hallani akarunk. Mi pedig, mert hinni akarunk, isszuk minden szavukat. Saját nem létező vagy gyenge lábakon álló önbizalmunkat használják fel arra, hogy ágyunkba vagy az ő ágyukba jussunk.

Ennek ellenére is felmerül a saját felelősségünk, minden egyes alkalomkor. Ne csodálkozzunk, ha újra és újra átvágnak a férfiak, azért, mert gyerekes álmok, lányregények rabjai vagyunk. Akárhogy is próbáljuk bizonygatni nem csak a férfi a ludas, egy érzelmileg langyos, vagy eleve csak ágygimnasztikára épülő társas kapcsolatban. Nekik is és nekünk is szükségünk van fizikai gondoskodásra, s ha ezeket megkapjuk, vágyaink egy része teljesül. Ám ahelyett, hogy ezt beismernénk, egy idő után elkezdjük hibáztatni a másik félt. Szerelmet keresünk, érzelmi támaszt, és persze szenvedélyes szeretőt abban, aki csak egy testet lát bennünk, s megsértődünk, ha nem érző, gondolkodó lényként vesz számításba.

Miért kergetünk illúziókat? Miért nem vállalunk felelősséget döntéseinkért? Egy nő, ha tisztában vannak azzal, hogy mekkora kincset birtokol lényével ebben a világban, akkor miért hajt fejet olyan alantas eszmék előtt, amiket annyira elkorcsosított a média és a pornóipar?

Talán az is baj, hogy elfeledkeztünk arról, hogy a testiség, az összeolvadás egy másik emberrel, sokkal magasabb célt kellene, hogy szolgáljon, mint a pillanatnyi kielégülés. Talán nem is kellene többet várnunk egymástól mindaddig, míg az emberek meg nem értik, hogy a szex és szerelem együttes léte, a kölcsönös tisztelet, megbecsülés, s az alázat hozhatja el az örömök igazi tárházát. Majd ha megértjük, hogy az, hogy egyesülünk valakivel, az maga a csoda, hogy két test összeforrása maga a legbelső összetartozás pillanata, s az élet születésének násztánca, akkor átértékelődnek bennünk a dolgok, s megértjük mit kellene és mit nem adni magunkból másoknak.