Minden, ami a felszín alatt rejtőzik

Tanmese a gyermeki lélekről

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy barna hajú, barna szemű kislány, aki mindig más akart lenni. Nem volt kibékülve adottságaival, mert a mesék azt sugallták neki, hogy a szép királykisasszonyok, mindig csak szőke hajú kék szemű lányok lehetnek. Irigy volt ezekre a lányokra, s bár ő is mindig szép szőke királykisasszonynak képzelte magát, a valóságba lépni a játék és szépség világából, mindig nehezen ment neki. felné

Próbált kibékülni a valósággal. Igyekezett elfogadni, hogy nem lehet más, csak egy egyszerű átlagos kinézetű kislány. Igyekezett mindig szorgalmas lenni, s ezért sokat görnyedt az íróasztala fölé, hogy ha már szép nem lehet, legalább okos legyen, ám a valóság még ezt a tervét is keresztülhúzta. Közepes képességű, átlagos lánnyá vált csupán. Ez volt a sorsa, amivel ő nem tudott kibékülni.

Hát küzdött, hogy más legyen, mint a többiek. Hogy legyen valami, ami mégis csak kiragadja az átlag sorából, s amivel bebizonyíthatja magának, s az egész világnak, hogy benne is van egy x faktor, melyért érdemes őt szeretni és csodálni. Ezért elkezdett írni. Elkezdett a gondolataiból szőni egy hálót, mely befogadta egy illuzórikus világba, ahol azzá válhatott, amivé csak akart. A mesékben, mindig nagy próbák után, lehettek a szerelmesek egymáséi, ezért a szerelmet ekképpen élte meg. Igaz közben irányt váltott, s sokszor előfordult, hogy várakozó királykisasszony helyett, ő lett a küzdő vitéz, aki el akarta nyerni kiválasztotta szívét.

Tanult, dolgozott, önálló életet kezdett élni, védelmezőként, vigyázóként, egyfajta anyaszerepet betöltve vigyázta szeretteit, hogy mint a jóságos tündérek, kiknek szíve és külleme szintén csodálatos volt, tetteivel elnyerje ezt a jellemet és küllemet. Persze talán mondanom se kell már, ebbe is belebukott. Valahogyan minden, ami azt a törekvését szolgálta volna, hogy jobbá, okosabbá, kiválóbbá és szebbé váljon az átlagnál, kudarcra volt ítélve. S ebbe persze ő belekeseredett.

Szépséges királykisasszony helyett, akiért a délceg vitézek küzdenek, lett belőle szörnyen rút mostoha. Tettei, tanulmányai elkülönítették a többiektől, de ettől nem hogy jobb lett volna, hanem még rosszabb, mint az átlag. Nem vette észre, hogy az irigysége, s a sebtében megfogalmazott vágyai, sohasem azt fejezték ki, amit ő szeretett volna. Hogy minden álma mögött a szeretetre vágyás és szeretni akarás volt a mozgatórugója, s hogy azért nem történt soha az, mint amire vágyott, mert nem ismerte fel, mit is akar.  bear

Fura mód, bár rengeteg mesét szőtt, de soha, meg sem kísérelte azt leírni, amit lelke mélyén érzett. Csak kusza történeteket firkantott naplójába arról, hogy hogyan is képzeli ő a jövőt, de ezek közben nem vette észre, mi is az, amire szíve mélyén vágyik. Olykor annyira szégyellte kívánságait, hogy még maga előtt is letagadta őket. Kitépett lapokat naplójából, néha egész történeteket, s nagy igyekezetében a meséiből szőtt sok játék közepette észre se vette, hogy közben már felnőtt nő lett, akinek rideg, kemény páncélja mögött egy romantikus és szentimentális lélek lakik.

Megpróbált hát, olyanná válni, mint akiket irigyelt. Utolsó lehetőségként átfestette a haját szőkére. Igyekezett küllemben legalább olyanná válni, mint amire mindig is vágyott. S olykor mikor tükörbe nézett, látta is felragyogni az arcát. Az aranyhaj, néhány pillanatig el tudta hitetni vele, hogy olyan, mintha a nap egyfolytában rávetné sugarát. Mégsem érezte szebbnek, jobbnak tőle magát. A külső semmit nem jelentett szívének, a sebek nem gyógyultak be tőle.

S akkor rádöbbent, hogy az, aki ő maga volt, sohasem változhat. Hiszen először meg kellene találnia önmagát ahhoz, hogy tudja, milyen is ő valójában.

Mert bár szeretetet adott másoknak, magának még sem tudott adni. Olyan munkája volt, amiben képzeletére és kreativitására kellett hagyatkoznia, mégsem tudta átadni azt teljesen, ami még benne szunnyadt. A kislány félig azt érte el, amit annyi éven át eljátszott meséiben. De mivel nem vette észre, hogy mikor váltottak meséi át a valóságba, nem tudta azt sem, mit ért már eddig is el.

Persze tudta mikor jár az álmok mezején. Mert míg meséiben tudta irányítani a történteket, addig a valóság mások történeteit is beleszőtte a saját történetébe, amikkel nem volt könnyű megbirkózni. Kétségbeesetten igyekezett mindent és mindenkit a maga képére formálni. Először szép szóval, majd hisztérikusan próbálta elérni, hogy szeressék. Persze önzősége és szeretetre vágyása kiabált benne. Azok a pusztító vágyak, melyekkel rendre elbukta az esélyeit, hogy olyan élete legyen, amilyet szeretne. Lassan, sok- sok év múltán ismerte fel legféltettebb vágyai mozgatórugóját. Akkor, mikor már haja őszbe hajlott, s teste is hanyatlani látszott.

A tükörbe nézve olykor felvillant előtte egy barna hajú kislány. Egy bájos gyermek, aki tele volt álmokkal, s vágyakkal, amik sohasem kerültek teljes megvalósulásra. Máskor egy fiatal nő arca sejlett fel neki egy-egy álmában. Egy olyan nőé, akié az egész világ lehetett volna, ha nem lett volna annyira elfoglalva saját magával. Ha nem kergeti oly bőszen, illúziót. Hanem megbékél magával, s életével, s idejében magának adja azt a szeretet, amit másoktól várt el.

Kommentek

Hozzászólás jelenleg nem lehetséges.

Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az nlc-re!