Mi határozza meg, hogy mit és kit látunk szépnek? Van egyáltalán olyan személy, akit mindenki egyformán szépnek lát? Milyen hatással van ránk a szépség érzékelése? Hiúságunk mennyire határozza meg azonos és ellenkező nemű társainkkal való kapcsolatunk? Annak fogadjuk el magunkat, amilyenek vagyunk? Vagy csak a tükörképünket látjuk? Tudhatjuk, hogyan vélekednek rólunk mások? Melyik a meghatározóbb? Az ész vagy a szépség jelenléte? Irigykedünk a szépeknek ítélt emberekre, mert szeretnénk csak egy napra az ő bőrükbe bújni? Vagy azzal van bajunk, hogy nem vagyunk képesek elfogadni a nyilvánvalót, miszerint tudásunk nem mindig elegendő az érvényesüléshez?
Tehát igen hamar találkozunk a ténnyel, hogy az értelem mellett, sokszor a szépség is nagyon sokat jelent egy ember megítélésben. Emellett persze a mesék arra is megtanítanak, hogy elménk pallérozása és belső lelkivilágunk fejlesztésére is gondot kell fordítanunk. Mert a tudás igenis nagyon fontos. Elvégre hiába vagyunk szépek, ha alig van számottevő értelmi képességünk hozzá. Ráadásul a belső szépséget magunkban kell felkutatnunk, ami szintén nem külsőségből ered. Ugyanis akárhogy is nézzük, a szerető szív, sokkal fontosabb, mint például a szőke hajtincsek.
Az, hogy kit és mit látunk szépnek, állítólag genetikailag van belénk kódolva. A szimmetrikus arc, a homokóra alkat, az izmos test, a karakteres arcvonások általános jellemzők csupán. Az, hogy mi milyennek ítélünk másokat, saját látásmódunktól függ. Irigykedhetünk a szőke, nagy mellű lányra a sarki közértből ugyan, akit rendszeresen férfiak gyűrűjében találunk, de teljesen értelmetlen. Ő is a maga módján szép és biztosan ezzel tisztában is van. Persze, hogy vonzerejét miből származtatja, az nem ránk tartozik. Elfogadta magát, olyannak amilyen és csupán ez számít. A barna hajú, szemüveges, kedves lány a könyvtárból megint másképpen szép. Csendes ám kellemes hangja, nyilvánvaló béke önmagával az, ami miatt az emberek kedvelik. Bájos, mégsem kimondottan szép, de az emberben nyomot hagy.
Önmagunkról alkotott képünk, olykor, hatással van emberi kapcsolataink alakulására. Irigykedünk a szebbre és előítéleteket táplálunk iránta. Néha talán egy esetleges barátság lehetőségét vágjuk sutba, mikor hiúságunk megakadályoz abban, hogy esélyt adjunk a másiknak. Ugyanakkor, ha megtanulunk békében élni önmagunkkal, a külsőnek nem sok jelentőséget tulajdonítanunk, hiszen a belső az, ami meghatározza, hogy milyen emberekkel barátkozunk. Persze sokszor láthatjuk az utcán, ahogyan egy csapat kicicomázott felszínes lány sétál együtt, de ilyenkor nem árt tudatosítani a tényt, hogy azok, akik túlbecsülik önnön értékeiket hasonló társaságot is fognak bevonzani.
Mások csak önmaguknál csúnyábbnak ítélt emberekkel veszik körül magukat, mert egyedül akarnak kiragyogni a környezetükből. Az ilyen ember sohasem él magával békében, ezért fontos neki, hogy a többieknél jobbnak tűnjön. Pedig a szépség, ugyanúgy, mint a fiatalság is, csupán múló állapot. Nem kell túlbecsülni, de nem érdemes lebecsülni se nagyon. Harmóniára kell törekedni és egyensúlyra, mert az igazi szépség, ahogyan annyi mese is rámutat, mindig a lelkünkből ered.
Persze mindannyian szépek akarunk lenni, mert valahol a boldogsággal kapcsoljuk össze ezt. Hiszen maga a szépség érzékelése jó közérzetet teremt az emberben és ezért is tulajdonítunk neki, akkora jelentőséget. Néha irigykedünk másokra, mert önmagunkon kívül keressük a szépséget és boldogságot. Máskor békében forgatjuk a divatlapok aktuális szépségeivel telerakott hasábjait, azzal a tudattal, hogy mindenki máshogyan szép. Olykor persze fel is háborodunk, mikor valakit tehetségesnek ítélnek meg csupán külső megjelenése alapján. Nehezményezzük, ha egy kellemesebb külsejű, de kevesebb szaktudású pályázó nyeri el helyettünk a hőn áhított munkát. Ezek azonban sokszor rajtunk kívül álló tényezők. Fontos tisztában lenni értékeinkkel, de nem hagyhatjuk sohasem, hogy a külsőségek határozza meg önmagunkról és másokról alkotott véleményünk!
