Néha olyan nagyon önhittek tudunk lenni. Bele vagyunk veszve saját magunkba vetett fontosságunk hitébe, s észre sem vesszük. Olykor ez azt jelenti, 
hogy a külsőségeknek tulajdonítunk túl nagy jelentőséget. Máskor a karrierlétrán megmászott fokok mennyiségét dicsőítjük. Tanultság, intelligencia, szépség, karcsúság, szülői szerepkör, magánéleti sikerek, mind-mind lehet táptalaja beképzeltségünknek. Mindez persze úgy, hogy általában nem is tudunk róla, hogy ezek valamelyikében ragadtunk egy ideje. S nem is tudatosul mindaddig, amíg az emberek el nem kezdenek velünk „furcsán” viselkedni.
Persze ha vannak barátaink (s kinek ne lenne?) akkor ők azért azt, hogy elszállt velünk a ló előbb vagy utóbb valahogyan a tudtunkra próbálják adni. Ha szerencsések vagyunk, akkor még előbb, mint ellenségeink, bár olykor a velünk nem szimpatizálókkal jobban járnánk. Az a baj ugyanis a barátokkal, hogy nem nagyon akaróznak bennünket megbántani. Persze vannak, akik nyersen vágják szemünkbe a valóságát, de a többség nem akar sértődést, kerüli a lehetséges konfliktusokat.
Akkor is, ha az önhitt magatartásunk már zavaró. Legfeljebb ebben az esetben különböző okokra hivatkozva ritkítják a velünk való kommunikáció és személyes találkozó mennyiségét, hátha attól észhez térünk. Az az igazság nagyon kevés az igazán őszinte barát, aki meri vállalni a nyílt konfrontációt. S hát sokan vagyunk, akik nem is lennének képesek elviselni a rólunk alkotott kényelmetlen valóságot. Pedig a kritikai kell, mert általa van lehetőségünk arra, hogy felnyíljon a szemünk. Csak úgy tudunk fejlődni, kilépni egy olyan szerepkörből, amiben nem vagyunk saját magunk, s hátrahagyni a fennhéjázni vágyó egónk. Ráadásul a felsőbbrendűséggel küzdő ego megrontja lelkünk, s azokat, akiket szeretünk, elveszítjük. Ezért érdemes odafigyelni az olyan jelekre, amikor valamiért el kezdenek kopni mellőlünk barátaink.
Kevés értékesebb emberi kapcsolat van, mint a baráti kapcsolatok. Egyes esetekben magasabb prioritást is élveznek, mint más kapcsolati formák. A barátok olykor kontroll pajtik, éppen ezért amit mondanak, megfontolandó. Az, aki ismer bennünket már évtizedek óta különösen nagy kincs, hisz ő nem fogja félreérteni önkifejezési próbálkozásainkat, ezért aztán nyugodtan megbízhatunk véleményében. Az pedig, hogy valamiért úgy látja, hogy valamiben nagyképükké válunk nem bántás, hanem jellemünk deformálódásának szóló kritika. Ezért nem is ér megsértődni, sokkal inkább illő lenne megköszönni törődését irántunk.
Általában akkor válunk igazán önhitté vélt vagy valós eredményeink hatására, amikor valamit kompenzálni akarunk. Sőt, az is előfordul, hogy a zárkózottságunkat az emberek félre értik, s azt hiszik valamilyen adottságunknak nagyobb jelentőséget tulajdonítunk, mint azt a „normális” emberek teszik. Éppen ezért az önkifejezés pontos megtanulása, s az egészséges önbizalom fokának eltalálása emberi kapcsolatainkban, s persze önmagunkkal szemben is létfontosságúak. Soha ne higgyük, hogy különbek vagyunk bárkinél, mert az bizony nem más, mint a rajtunk elhatalmasodott egónk szava. Mindenkiben van valami különleges, így ilyen alapon, tele lehetne a világ önhitt emberek millióival. Hogy még sincs így azért lehetséges, mert a legtöbben látják magukat reálisan (vagy legalábbis igyekeznek) s tudják, mik a gyengeségeik is, nem csak az erősségeik.
Az önhittség azért születik meg bennünk olykor, mert szeretnénk, ha valaki más is látna bennünk fantáziát. Vágyjuk az elismerést másoktól, talán sokkal jobban is, mint saját magunktól. Régi sztori már, de akik sokszor mutogatnak magukról képeket a közösségi hálókon, vagy éppen beszélnek elért eredményeikről, tulajdonképpen, mind ezt a fajta elismerést hajszolják. S sokszor pont ezért ők sokkal nagyobb önbizalomhiányban szenvednek, mint azok, akik nem beszélnek magukról (csak ezt sokan félre értik és tévesen beképzeltségnek minősítik). Mint sok más esetben is, itt is a szeretet hiányból fakad az önhitt magatartás, egyfajta védelmi reakcióként.
Kompenzálás a vélt vagy valós másféle hiányosságok miatt, mert abban a tévhitben élünk, hogy csak akkor válhatunk szerethetővé, ha tudunk minimum egy dolgot felmutatni, amiben jobbak vagyunk, mint mások. Ezért (is) járunk edzőterembe, szépségszalonba, különórákra, egyetemre, vállalunk túlórákat, átképzéseket, s veszünk gyermeknevelő könyveket. A jobbá válás, a többé válás a kulcsa az egésznek, ami azért is morbid, mert amire igazán vágyunk pont az összetartozás a többiekkel, nem pedig az elkülönülés.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: