Mindent megteszel az álmod valóra váltásáért?

Van úgy, hogy hiába küzdünk, nem érjük el a kitűzött célt. S minél görcsösebbé válunk, annál elkeseredettebbek is leszünk, amiért nem jön az áttörés. Ilyenkor már a viselkedésünkön nyomot hagy az elfojtott düh. Persze ez minden, csak nem segítség, a célunk eléréséhez.

De mégis mit lehet tenni, ha úgy néz ki, nem tudunk tovább haladni? Honnan vegyünk magunkhoz még egy kis erőt a folytatáshoz? Mi az, ami valóban segítség lenne, ahhoz, hogy újra inspirációt szerezzünk? S egyáltalán meddig kell kitartani valami mellett, ami nem akarja elhozni számunkra a vágyott boldogságot?

Lehetséges, hogy némely vágyunkat hiába kergetjük, sohasem teljesülhet? Mert hiába hiszünk magunkban, vannak nálunk tehetségesebbek, jobbak, akik sokkal inkább arra az útra a termettek, mint mi, s ezzel békét kellene kötni egyszer s mindenkorra? Nem hiszem, hogy fel kellene adnunk álmainkat, mert az csak elidegenítene magunktól. De azt igenis gondolom, hogy meg kell tanulnunk meghatározni valós kvalitásainkat, s olykor lejjebb kell adnunk álmaink nagyságából.

Nem azért, mert nem tudjuk őket megvalósítani, vagy, mert nem vagyunk elég tehetségesek. Sokkal inkább azért, mert ha óriási álmainkat nem osszuk el, sok kicsi lépésre, akkor előbb vagy utóbb bele fogunk roppanni a saját magunkkal szembeni elvárásainkba. Sokan vagyunk, akik maximalisták az élet megannyi területén. Ugyanolyan szigorúak vagyunk másokkal, mint magunkkal, de mi még egy láthatatlan ostorral noszogatjuk is nem elég tehetségesnek vélt énünket, amiért persze rengeteg sebet szerez amúgy is megtépázott önbizalmunk.

Akármennyire is nehéz, valahogyan meg kell állítani megszállott énünket. Az nem megoldás, hogy hajszoljuk a sikert, miközben valami kiveszik belőlünk, mert beledarálódunk a rendszerbe. Sok helyen a profit már sokkal fontosabb, mint a valódi tehetség. S igen, sokan vagyunk olyanok is, akik olyan óriási álmot akarnak megvalósítani, amire talán még nincsenek felkészülve. Ez a világ, amelyben élünk, megköveteli tőlünk, hogy legyünk nyitottabbak éppúgy a közösségi médiában, mint az utcán.

Nem lehet tabu, amely útját állná álmunknak, mert ha nem tudjuk vállalni önvalónkat, s szégyelljük azt, akik vagyunk, s azt, amit gondolunk a világról, akkor tulajdonképpen saját magunkat akadályozzuk. Ebben az esetben nem is csoda, hogy nem érjük el azt, amire annyira vágyunk. Elvégre, ha félünk a bukástól, akkor legalább annyira elképzelhető, hogy félünk a sikertől is, s önmagunkat gáncsoljuk el a siker kapujában.

Rengeteg tehetség rohangál a világban, aki ráadásul nyitottabb is a világ bizonyos követelményeire, szóval a döntés rajtunk áll. Ha továbbra is begubózunk csigaházunkba, s duzzogunk, amiért nem jönnek össze a dolgok, úgy, ahogyan szeretnénk, akkor nem is akarjuk igazán megvalósítani az álmunkat. Nehéz megbarátkozni a ténnyel, de az az igazság, sokan kíváncsiak az emberre is, aki alkotja a mások számára értékes dolgokat.

Engedjük meg a világnak, hogy egyszer láthassák azt, aki küzd azért, hogy álma valóra váljon. Nem hiszem, hogy bármi szégyellni való lenne abban, ha valaki következetesen, folyamatosan és gyermekkora óta tesz azért, hogy álmát valóra váltsa. Mégis, úgy tűnik a nyugati társadalom régi tanítása (mely szerint nem kell büszkélkedni sikereinkkel) még érezteti hatását. Mi mással lehetne azt magyarázni, ha valaki nem képes vállalni azt, amit szívvel-lélekkel csinál, mert azt hiszi, azt szégyellni kell?

Szerintem nem nagyon lehet más rovására írni, csak arra, hogy ezt nevelték belénk, s ezért nem tudunk az álmunk megvalósítása útja során, kisebb eredményeinknek örülni. Persze az is benne van a pakliban, hogy tényleg nem vagyunk olyan tehetségesek, mint amennyire szeretnénk azok lenni. Bár annak nagyobb az esélye, hogy nem tudjuk, mire vagyunk valójában képesek, mert még nem sikerült felfedni önvalónkat, így nem is születhetett meg az áttörés sem bennünk.