Nem vagy tökéletes; és nem is kell annak lenned.

Olykor nehéz úrrá lennünk rossz kedvünkön és fel- felbukkanó negatív képzeteinken. Néha felülkerekedik rajtunk az önvád, az önsajnálat, és a lelkiismeret furdalás. Azt gondoljuk, hogy egyes hibáink nem megbocsáthatóak, s ezért önmagunk felett ítéletet mondunk. Azért, mert azt hisszük csak a tökéletesség vihet bennünket a „mennyországba”, s ha erre nem vagyunk képesek, akkor csak a pokolban élhetünk.

Belénk rögzült számtalan értelmetlen képzet életünk során. Elhittük, hogy a bűnös mindig elnyeri méltó büntetését. Hogy esendőségünk megbocsájthatatlan a tökéletes énképről kialakított világunkban, s depresszióba süllyedünk, mikor nem tudunk ezeknek a képtelen elvárásoknak eleget tenni. Önhittségünk nem ismer határokat. Hogy rávilágítsak kicsit, mire is gondolok, vegyük a következőt. Van egy fiú és egy lány, akik pár hónapja kapcsolatban élnek. Látszólag minden rendben, ám egy váratlan pillanatban a lány kiadja a fiú útját. A fiú elszomorodik (ez normális), mert azt remélte sokáig együtt lesznek, s mert nem hitte, hogy ez vele megtörténhet. Még hogy az ő útját kiadja valaki? Még hogy a másiknak ő nem elég jó?

Hiszen mindent, amit csak kért tőle a lány, teljesített. Levágatta a haját, (mert a lánynak a rövidebb haj tetszett), elvitte vacsorázni (pedig alig volt már pár forintja hónap végéig), de mindez kevésnek bizonyult. A lánynak nem kell. Elutasította őt. S ezért az irracionális gondolatok tömege zakatolni kezd fejében, mely fokozódik tovább az elutasítottságból fakadó szomorúságba (ami még természetes érzés) odáig, hogy már önmaga testi, szellemi, képességeit is megkérdőjelezi, amiért nem kell a másiknak (ez már az nem a normális fázis). Ily módon vagyunk képesek önmagunkat belelovalni tévképzetekbe. S minél tovább tesszük, minél képtelenebb dolgokkal bombázzuk elménk, annál biztosabban gabalyodunk bele önvádunk és önsajnálatunk kikerülhetetlenül naggyá váló hálójába.

Pedig ha belátná a fiú, hogy igazából nem azért van kiborulva, mert a lány elutasította, hanem sokkal inkább azért, mert volt olyan önhitt, hogy azt hitte vele ilyen nem történhet, már egy fokkal előrébb jutna a lányból való kigyógyulás útján. Ha értené, hogy olykor minden jóakaratunk ellenére is fognak olyat tenni mások velünk, amit tényleg nem érdemelnénk meg, s nem azáltal akarnánk meghatározni önmagunk értékességét vagy silányságát, hogy mások hogyan bánnak velünk, a fiú már a következő hónapban, egy másik lánnyal randevúzgatna. Na de ehhez, hogy ez megtörténjen, fel kellene ismernie neki és mindannyiinknak, hogy emberek vagyunk, s éppen ezért esendőek, akik rosszul választanak olykor, rossz döntéseket hoznak, amiket fel kellene vállalnunk ahhoz, hogy a továbbiakban tanulhassunk hibáinkból, nem pedig kiválóságunkat bizonygatni tovább a történtek tükrében.

Hajlamosak vagyunk tökéletességről ábrándozni akár magunkról, akár másról van szó. Ennek okán önmagunkat vádoljuk és szánjuk és a tetejébe még büntetjük is, mert úgy hisszük tökéletes „Isteni” mivoltunkról alkotott elképzelésünkbe nem férhet bele sem kis, sem nagyobb botlás. Ezért ha mégis sor kerül rá, szisztematikusan elkezdjük magunkat büntetni valamilyen formában. Például vegyük azt az esetet, hogy egy hosszú házasság során a feleség egyszer félrelép. Nem tudódik ki, minden marad a régiben, de a nő lelkiismeret furdalással küzd, ám vallani nem mer. A férj érzi, hogy valami nincs rendben, s, hogy a nő szégyenkezik, ezért ő felveszi (öntudatlanul, de nagyon hatásosan) a büntető szerepkörét. Megalázza mások előtt, kapcarongyként bánik vele, s a nő mindezt szó nélkül tűri.

Úgy érzi, megérdemli, ami történik vele. Rosszat tett, s ez a büntetés érte. Hosszú éveken át nyeli le a megaláztatásokat, mert úgy hiszi büntette akkora, mely életfogytig tartó megtorlást kíván. Közben önértékelése, házassága, élete teljesen tönkremegy. Azért, mert belelovalta magát egy tökéletes emberről alkotott képbe, melyből ő kicsúszott egy óvatlan pillanatban, s ezért egész életét úgy kell élnie a továbbiakban, hogy elfogadja, neki csak a rossz jár. Hát mi ez, ha nem az önvád, önsajnálat, lelkiismeret furdalás legtipikusabb formája? Egyes tetteink azt bizonyítják, hogy nehezen akarjuk tudomásul venni, emberi esendőségünket. Hasonlatossá akarunk válni valamiféle idealizált álomképpel, mely köszönő viszonyban sincs a valósággal. Mégis úgy teszünk, mintha lenne jogunk ítélkezni magunk és mások felett.

Ahhoz, hogy ezen túl jussunk el kell fogadnunk, hogy mindig lesznek tévedéseink, mindig lesz valaki, aki nem úgy szeret bennünket, mint mi őt, s lesz olyan is mikor nem az érdemeink szerint bánnak majd velünk. Ám ez nem katasztrófa, s nem is kellene ezek miatt önsajnálatba és önsanyargatásba süllyednünk. Minden érzésünk egy tudattalan téveszméből származik. Ha elkezdünk ezekre figyelni, akkor, lassan, de biztosan régi berögződéseinket felfedezve és átformálva meg tudjuk majd hozzáállásunkat a tökéletességről alkotott elképzelésünkről változtatni. Ehhez csak meg kell ismernünk és meg kell tudnunk érteni saját magunkat. S persze nem árt tudomásul venni azt sem, hogy tökéletlenségünk, emberi mivoltunk ékes bizonyítéka.